Egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmem Kőbányai János “író” napokban megjelent véleménycikkére, aminek a címe (A magyar holokauszt el nem beszélt története az Orbán-korszak mulasztása) már önmagában beárazza nemcsak a szerzőt, de magát a tartalmat is.
Kőbányainak a témában és a hazai múzeumi világban való totális vakságát bizonyítja az, amikor egyáltalán le meri írni, hogy “a magyar holokauszt elbeszélésének máig nincs állandó és hiteles emlékhelye, múzeuma.” Tehát egy zsidó kulturális lap főszerkesztőjeként még sosem hallott a Holokauszt Emlékközpontról, aminek létrehozásáról épp az általa becsmérelt Orbán-kormány határozott 1999-ben, amelyet most azzal vádol, hogy “nem beszélte el a holokauszt történetét”.
Ha nekem nem hisz, javaslom, látogasson el az Emlékközpont honlapjára, ahol a következőket olvashatja: “A Páva utcai emlékközpont a világ kevés, kizárólag a holokauszttal foglalkozó, állami alapítású intézményeinek egyike.”
Akkor azt hiszem, léphetünk is tovább, Kőbányai dilivonatán ugyanis kispórolták a féket, pár sorral lejjebb ugyanis így folytatja:
“Schmidt Mária – akinek öt év állt rendelkezésére, hogy igaz tartalommal töltse meg a múzeumot, de ő a ››sorstalanság‹‹ helyett a magyar felelősséget tagadó ››sorsokban‹‹ utazott…”
Nézzék el nekem, lehet már öregszem, de nem emlékszem arra, hogy Kőbányai János részt vett volna az eredeti kiállítás szakmai és tartalmi koncepciójának kialakításán. Ha így lett volna, nem ír ilyen baromságokat.
A Sorsok Háza célja az volt, hogy a fiatal generációk megértsék és megismerjék, mit jelentett nemzeti közösségünk számára a holokauszt tragédiája. Milyen okok, körülmények, szándékok, erők álltak a zsidóellenesség mögött hazánkban és Európában? Kik és miért mérgezték meg zsidónak minősített honfitársaink életét már a végzetes náci megszállás előtt? Hogyan és miért következhetett be Európa utolsó, szinte sértetlen zsidó közössége egy részének rekordgyorsaságú megsemmisítése a náci haláltáborokban? Kik felelnek érte? Kik voltak azok, akik emberek maradtak az embertelenségben, mert a jót választották, esetenként életük és szabadságuk veszélyeztetése árán is? Hogyan voltak képesek az életben maradottak újrakezdeni, feldolgozni az alig feldolgozhatót? Mi a magyarázata annak, hogy legtöbbjük úgy döntött, itthon marad, itt kezdi újra az életét, osztozik mindabban, amiben honfitársainak osztoznia kellett?
Mert ez egyedülálló, és egyáltalán nem magától értetődő, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a régióban, sőt szinte egész Európában mindenhol a szétválás mellett döntöttek a túlélők. De ezeket egy zsidó kulturális lap főszerkesztőjeként biztos tudja.
Kollégáimmal azt a célt tűztük ki akkor, hogy találjunk egy olyan új nyelvet, amely a XXI. századi fiatalokhoz tud szólni, amelyet megértenek. Azt szerettük volna, hogy a kiállítás első felében egyrészt érzelmi azonosulást tudjanak kialakítani azokkal a gyerekekkel, fiatalokkal, akik ezeken a szörnyűségeken keresztülmentek, másrészt legyenek kérdéseik. S ha megvan ez az azonosulás, és kérdések merülnek fel bennük, akkor a kiállítás második részében a legújabb multimédiás eszközökkel lett volna lehetőségük ezeket az információkat beszerezni. Ez után pedig az oktatótermekben pedagógusaik segítségével, illetve az oktatási központ munkatársaival feldolgozhatták, átbeszélhették volna a látottakat.
Mind a mai napig sajnálom, hogy egy ilyen hatalmas és nemzetegyesítő feladat a hazai zsidó szervezetek belharca miatt nem valósulhatott meg.
#NapiMari 23