(...)
A magyar külgazdasági politika kétségtelen erőssége, hogy egy rendkívül nyitott gazdaságra épül, ahol az export továbbra is a növekedés egyik legfontosabb motorja. Ebben a környezetben indokolt, hogy a külgazdaság a kormányzati gondolkodás kiemelt területe maradjon. Magyarország ráadásul továbbra is versenyképes szereplő a nemzetközi beruházásokért folyó régiós versenyben: az autóipari, akkumulátor-ipari és egyes szolgáltató központi fejlesztések terén képes látható és vonzó célpontként megjelenni. Ezt egészíti ki az exportfinanszírozás intézményi háttere, amely az EXIM és a MEHIB révén továbbra is fontos eszközt biztosíthat a magyar vállalatok külföldi terjeszkedéséhez.
A kedvező adottságok mellett ugyanakkor a modell több régi problémát is magával hordoz.
A magyar export teljesítménye ma is jelentős mértékben függ néhány nagy multinacionális vállalattól és különösen a német gazdaság állapotától,
így egy európai vagy német ipari lassulás az átlagosnál érzékenyebben érintheti az országot. Kérdéses továbbá, hogy a nagy összegű beruházások milyen mértékben épülnek be a hazai gazdaság szövetébe, hiszen a beruházási volumen önmagában nem garantálja sem a technológiai felzárkózást, sem a magasabb hozzáadott érték megjelenését. Végül változatlanul az egyik legnagyobb kihívás, hogy a nemzetközi szinten is versenyképes magyar középvállalatok köre továbbra is szűk. Ez nem aktuálpolitikai, hanem több évtizedes strukturális probléma, amelyet eddig egyik kormány sem tudott érdemben megoldani, noha hosszú távon éppen ezen múlhat, hogy a magyar külgazdaság sikere mennyire támaszkodik saját szereplőkre, és mennyire marad a külföldi nagyvállalatok teljesítményének függvénye.
A korábbi évtized külgazdasági és diplomáciai összefonódásai mélyen beégtek a külügyi gondolkodásba. Adódik a kérdés: képes-e megőrizni a leendő hálózat a felhalmozott tudást, amikor a humánerőforrás kicserélődik, az intézményi kultúra pedig gyökeresen átalakul?
Ma még nem képes rá. A tudás ugyanis nem az intézményé, hanem azoké az egyéneké, akik éppen az adott székben ülnek. Az újjáépítés sikere így nem az irodák számán, hanem az intézményi emlékezeten dől el.
Amikor egy magyar gazdasági diplomata elhagyja az állomáshelyét, magával viszi a külgazdaság emlékezetét is.
Hátrahagy egy doboz névjegyet meg egy kupac jelentést, amelyekből csak az nem derül ki, merre tartanak a folyamatok. Az utód elölről kezdi a munkát, a külföldi partner pedig udvariasan megkérdezi: kivel is tárgyal pontosan? A hálózatot persze nem kell mindenhol egyszerre újjáépíteni – aki mindent egyszerre akar megreformálni, az a gyakorlatban csak egy újabb szervezeti ábrát rajzol.
A Kapitány-féle irányváltás szerint a hangsúly a „még több beruházás” helyett a „jobb minőségű beruházás + erősebb magyar beszállítói háttér” felé mozdul. Ha ez valóban megjelenik a támogatási politikában és az attasé hálózat munkájában is, akkor ez érdemi stratégiai korrekció lehet. Ha viszont csak kommunikációs szinten marad, akkor lényegében ugyanaz a modell folytatódik, amelyet Magyarország az elmúlt másfél évtizedben követett.
(...)