(…)
Ha az európai politikát nézzük, akkor rég tapasztaltunk ekkora képzelet- és fantázianélküliséget, amint amit napjainkban a jobb- és baloldali, konzervatív, szociáldemokrata vagy liberális néppártokból érkező politikusok produkálnak. Próbáljunk meg lelkesedni Ursula von der Leyen vagy Friedrich Merz iránt, vagy ki vágyott volna vadul arra, hogy Keir Starmerrel egy hónapot töltsön egy lakatlan szigeten. Úgy, hogy utóbbinak volt története, ami alapján lehetett volna különleges, de mintha a jelenlegi establishment világa és mechanizmusai kiölnék a politikusból az érdekességet.
Miközben a világ, amiben élünk, hallatlanul izgalmas, minden mozog és/vagy megkérdőjeleződik, addig az európai és/vagy nyugati politikai osztály tagjainak többsége, akiknek nagyon kellene élniük a kort és megoldáskísérleteit, meglepően unalmas.
Ha technokrata populista válaszokkal élnek bizonyos kérdésekre, akkor az már „jónak” számít. A kor és iránya nem kiszámítható, a politikusok válasza igen. Vannak persze kivételek.
Ennek következménye az is, hogy ezen politikusok által irányított apparátusok (pártok és hátországuk) az előbbiek szellemi rugalmatlanságát tükrözik. Némileg igazságtalanul és leegyszerűsítve: nem kell megnyitni egy párthoz köthető think tank aktuális anyagát ahhoz, hogy tudjuk a cím alapján, hogy mi van benne. Ez adott esetben nem azt jelenti, hogy azok ne lennének relevánsak, hanem azt, hogy ezt már olvastuk – és évekkel korábban.
Ilyen környezetben könnyen kiemelkednek olyan politikusok, akik használják minden születésükkel rendelkezésre álló képességüket (beleértve a fantáziát és képzeletet is), van történetük, ami mentén ezt tudják narrálni (valakinek még ez sem kell), érdekesek, hozzáférhetőek, izgalmasak.
(…)