A gazdálkodásra fókuszálva keresem Isten jelenlétét a huszonegyedik század civilizációs bűvöletében. A nehézség, a nyomorúság nem emelte morális magaslatokba a “puszták népét”. Kovács Imre “A néma forradalom” könyvében szomorú kórképet fest a parasztnyomorúságban fogant erkölcsi fertőről. A hegyek közötti falvak is részben megüresedtek, rézben elvárosiasodtak a dekadenciába hajló sajátos polgáriasodás ködös bűvöletében. A nyomorúságot rendre felszámolta a modernitást hozó civilizációs fejlődés, de az erkölcsnek nem sikerült ezt meghálálnia.
A szolidáris társadalmi felhang ellenére a jólét tobzódik a bűnben. Szintet lépett a nyomorúság. Lelki elsivatagosodásnak vagyunk tanúi, amit aláducol és fenntart a kényelmes jólét. Mindenki az életszínvonala emelésére törekszik anélkül, hogy annak természetromboló (itt az emberi természet is áldozat) következményeit tudatosítanánk. Mentálhigiénés immanenciával próbáljuk támogatni a pszichét, de csak Krisztus keresztáldozata tudja kiegyensúlyozni az emberiség bűneinek súlyát. Ebben kell részt vállalnia Krisztus tanítványának is, aki a munkával megszentelt imádságot teszi Krisztus áldozati oltárára, hogy a “transszubsztanciáció” révén szentséggé váljon az élet! Ez a misztérium adhatja vissza csak a társadalomnak is a morális tartást, amivel helyreállhat a szabadság rendje.