A C-generáció, a fiatal cigányok kezében van Magyarország sorsa

(part1, mert olybá tűnik karakterlimites a történet)
Huhh. Rendkívül nehéz téma, amit millió irányból meg lehet és kell(ene) fogni mert már most el vagyunk vele késve igazán. De közben meg borotvaéles a tánc a szókimondás és a rasszizmus, vagy az empátia és a simogatás határán, a politikai oldalak pedig rendkívül szűklátókörű skatulyákban beszélnek a hazai cigányság kérdéséről. Azt talán mindenekelőtt leszögezném hogy a szerző, valamint Ábrahám Robi ketten többet tettek azért, hogy a cigányság nézőpontját értelmesen meghallja az átlagember, mint a Bódis Kriszta-féle aktivisták és az ombudsmanok az elmúlt 30 évben együttesen.

Aki emlékszik a 2022-es roma nemzetiségi listaállítás körüli csetepatéra, annak lehet némi képe arról, mennyire romokban hever még a cigányság felső, tanult(abb) rétege is, a legalját meg lassan hetente láthatjuk a radjobb információs csatornákon, most épp Monor volt a soros, de teljesen mindegy hogy Monor, Érd, Ópályi, Kisléta vagy Lajosmizse az aktuális helyszín. Egyszerűen a vajdák szerepének eltűnésével, a rendfenntartás méltóságának elmúlt 35 évben megkopásával a cigányság döntő részéből teljesen eltűnt mindennemű közösségi játékszabály és minimális társadalmi szerződésbe betagozódás. Gyakorlatilag pakisztáni és szub-szaharai törzsi gondolkodásmódba estek vissza, ahol a saját vér szerinti család az egyetlen identitásuk és közösségük, azért viszont az utolsó vérig kiállnak, akkor is ha a szeretett kisfiuk épp bekristályozva halálra szúrta a 92 éves Joli nénit a párnába varrt 35 ezer forintjáért. Ennek eredményeképp egyáltalán nem igaz, amit a kormány 2015-18 környékén igyekezett sulykolni, miszerint hazánkban ne lennének no-go zónák; igenis vannak, csak nem Flüchtlingszentrumnak hívják őket, hanem Dankó Pista utcának.