A szél az új közép

Kallós Zoltán mondta, a hagyomány nem fogoly, hogy őrizni kelljen, nem beteg, hogy ápoljuk, hanem megélni, gyakorolni kell.

Saját életemből szeretnék példát fölhozni.
Negyvenéves koromig budapesti lévén, egész más elképzelésem volt a magyarokról, hatott a korszellem és a butapesti ájer. Szinte szégyelltem, hogy magyar vagyok. Mondom szinte, mert belül fortyogtam.
Húsz év külföld, újra kellett tanulnom a magyar történelmet, megélhettem, milyen kint.
Magyar egylet: asztal egyik felén a politikai, másik felén a gazdasági menekültek. Buborékok. Nótázásnál viszont együtt danolt a társaság. Kezdtem magamat nem szégyellni, hanem büszke lenni, hogy magyarnak születtem.
Aztán hazatelepülhettünk a déli végekre.
Itt az egyik szomszéd fölvilágosított, hogy bizony a törökök óta itt kihaltak a magyarok. Vannak svábok, sokacok, bunyevácok, székelyek, rácok, cigányok, de magyarok?
Most mit lehet kezdeni a magyarságommal?
Szép csöndesen, békésen magamba zárom, együtt élünk mindhalálig most már.
Mindenkinek örülök, aki gyakorolja, megéli a maga identitását, és nem a másikét bántja.
Ezt kellene tanítani a gyerekeknek, nem a szivárványos csodát.