(…)
A jobboldali, katolikus, vidéki Lengyelországot a magyar szuverenista megérti és nagyra tartja, de ez fordítva is igaz: ne csodálkozzunk, hogy Magyar Péter első hivatalos útja Varsóba vezetett. Ott azok fogadták, akik már előre teleírták az irkáját az első osztályos kis tanulónak, majd játékos foglalkozásokkal megpróbálták elütni az időt, ha már egy osztályterembe zárta őket a történelem.
Mondhatjuk persze, hogy Donald Tusk és Radek Sikorski atlantista, globalo-liberális állama nem rímel a Magyar-féle valóságra, de ha ezt tagadjuk, akkor valóban nem értjük a lényeget. Magyarország és Lengyelország idén április óta egylényegű terület. Az amerikai liberális politikai és pénzhatalom játszótere, birtokba vett gyarmat, meghódított tartomány. Vezetését olyanokra bízzák, akik nemhogy ezer szállal kapcsolódnak a titkos megbízóhoz, de zokszó nélkül teljesítik a fő csapásirányt, vagyis a kontinens teljes globalizálását, az orosz és kínai törekvések kiiktatását, Európa lerontását. Aligha véletlen fogalmazott úgy Donald Tusk a májusi találkozón, hogy Lengyelország és Magyarország stratégiai érdekei „majdnem teljesen egybeesnek”. Hátborzongató, de velejéig igaz mondat.
Ahogyan Magyar Péter válasza sem fedi el az eddigieknél szorosabb kapcsolatot: nem irigykedni, hanem tanulni kell Lengyelországtól.
Hogy Magyarországon nagyjából másfél éve lengyel kottából játszanak az ötletgazdák, ténykérdés. Modellről van szó, különféle vándormotívumokat tereltek össze egységes akarattá. Lengyelországban jobboldali-nemzeti ízlést mímelő, de mélyen globalista külsőségekbe csomagolták az új kormánypártot, akárcsak nálunk. Mindkét kormány elkötelezett a konstruktív uniós szerepvállalás és a jogállamisági partnerség mellett, ami magyarra fordítva azt jelenti, hogy a nemzeti szuverenitást felváltotta a brüsszeli szervilizmus.
(…)