Egy Facebook-posztban láttam a minap, hogy valaki – aki ebben a bejegyzésében egyébként Nádas Péterre emlékezett – arról merengett, csak mi itt, a világnak ezen a tájékán érthetjük, milyen az, amikor valaki kisnyilasból ávós lesz. Ez talán túlzás, mármint az, hogy csak itt, Közép-Kelet-Európában érthetjük igazán, mi is az árulás, a köpönyegforgatás – az talán a világ más tájain is jól ismert magatartásforma –, de az biztos, hogy földindulásokban olyannyira gazdag történelmünk sűrűn állított elő olyan társadalmi helyzeteket, a lapok olyanfajta újraosztását, ahol az előbb emlegetett jelenség jól megfigyelhető volt. Ha már a második világháború utáni helyzet előkerült, hadd tegyem hozzá, jól emlékszem kommunista magyar tanárból pillanatok alatt átváltozó népnemzeti pedagógusra, pártállami káderből lett piachívő liberálisra is. És itt a legfrissebb: a fideszesből lett tiszás. Hallom már a felhördülést, és válaszolok is: semmiképp sem helyezném utóbbit sem a nyilas–ávós-, sem a pártkáder–demokrata-ügymenet mellé; ha így tennék, a NER-t is odahelyezném a vonatkozó rendszerek társaságára a polcra, és eszem ágában sincs odahelyezni.
Az azonban biztos, hogy a fideszes–tiszás transzformáció, ami a működési mechanizmus bizonyos elemeit illeti, rokon az előbbiekkel. Talán már említettem egy korábbi cikkemben, hogy Márai Sándor 1945-ös Naplóját olvasgatva számtalanszor kaptam a fejemhez, hogy mennyire ismerős az, amiről a szerző ír.
(...)
A minap Magyarország miniszterelnöke fokozott élvezettel közölte, hogy vége a Mandinernek, végre elzárták a pénzcsapot, így már nem is olyan hangosak a patrióták (a lapnak időközben ténylegesen vége lett, szeptember 9-én lekapcsolták, szeptember 10-én aztán visszakapcsolták azzal, hogy „tartalomszolgáltatása megszűnt, azon kizárólag korábban közzétett archív tartalmak érhetők el”). Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy Magyar úr ekkor – nem először – nem bontotta ki a valóság minden részletét: ő maga azt akarta ezzel üzenni, hogy ha nincs lóvé, máris elhallgatnak a fizetett csahosok, miközben a valóság az, hogy a lap új vezetője körlevélben szólította fel a Mandiner még állományban lévő alkalmazottjait, innentől mindennemű publikáció tilos. Ismét hallom a kommentelőt, és megint válaszolok: azt a kérdést most nem szeretném bővebben megnyitni, hogy milyen lap volt a Mandiner (volt jobb, maradhatott volna olvasható, de – tisztelet néhány kivételt jelentő szerzőnek – nem maradt az).
Viszont van itt egy kérdés, amit meg nagyon is szeretnék megnyitni. Magyarország miniszterelnöke, aki nagy örömmel számolt be a Mandiner aktuális ügyeiről, korábban kétszer is adott interjút a lapnak. Az egyiket 2021-ben, ami meg is jelent, ebben a Diákhitel Központ vezetőjeként számolt be az általa vezetett intézmény sikeres működéséről, a diákhitelezés remek intézményéről, és még arra is jutott ideje, hogy dicsérje a magyar gazdaság 2010 után nyújtott teljesítményét. Klasszikus propagandainterjú. És adott egy nyilatkozatot 2020-ban is, ami – a fennmaradt visszaemlékezések és a levelezés szerint, melyet a Reakció hozott nyilvánosságra, és a Media1 is közölt a napokban – azért nem jelenhetett meg, mert azt a nyilatkozó (Magyarország mai miniszterelnöke) nem találta elég vonalasnak, szerinte az nem domborította ki eléggé a kormánypolitika és az akkoriban általa vezetett intézmény sikereit. Egy visszavont interjú, ami propagandább akart lenni a propagandánál.
(...)