(...)
Az bizonyosan téves elképzelés, hogy a békét az IRA legyőzése hozta el. Az Egyesült Királyság biztonsági apparátusa sem a harcot nem nyerte meg, sem az IRA-t nem győzte le, az katonai gépezetként sértetlen maradt. Ezt, egyes brit körökből hallatszó utólagos triumfalizmus ellenére katonai elemzők is elismerik: „Fel kellene ismerni, hogy a hadsereg nem „nyert” egyetlen felismerhető módon sem; inkább (…) lehetővé tette a politikai folyamatnak, hogy a megfélemlítés elfogadhatatlan szintje nélkül megvalósuljon”. Egyszerűbben szólva: a biztonsági apparátus nyomása abban volt pusztán eredményes, hogy számos IRA-vezetőnek a tárgyalásos választás sokkal vonzóbbnak tűnt, mint az ellenállás folytatása. De az Ír Köztársasági Hadsereg nyomása is szerepet játszott abban, hogy a brit kormányzat is elérte azt a pontot, ahol a tárgyalás volt a számára legmegfelelőbb. A protestáns ellenállást pedig végül egy koalíció győzte le, amelyben a pánnacionalista stratégia részeként ott volt Dublin, az északi alkotmányos nacionalizmus, a republikánusok és az amerikai írek.
Bizonyos értelemben a koalíció része volt a Blair-kormányzat, melyet a konzervatívokkal ellentétben nem kötött érzelmi politikai kapocs az unionistákhoz. A Munkáspárt az ír kérdéshez, és a két baloldali irányultságú kisebbségi párthoz a Sinn Féin-hez és az SDLP-hez másként viszonyult, mint az Egyesült Királyságot mindenképpen egyben tartani kívánó toryk. Tony Blair politikai bátorsága és London határozott állásfoglalása nélkül aligha sikerült volna megtörni a UUP ellenállását. Az így megszületett Belfasti- (Nagypénteki-) megállapodás a Gerry Adams elindította folyamatból indult ki, de nem az ír republikanizmus, persze nem is az unionizmus győzelme, hanem egy olyan középút a kettő között, amely leginkább a mérsékelt ír alkotmányos nacionalizmus Hume-féle programjára emlékeztet. Ez az ír közösség Észak-Írországon belüli egyenlőségének programja, még akkor is, ha a republikánusok deklaráltan a megállapodásra akarják építeni a jövő Egyesült Írországát.
A disszertáció eredményei arra a tényre is rávilágítottak, hogy az ír stratégia (mind az alkotmányos, mind a fegyveres) fontos vetülete volt a konfliktus internacionalizálása, ezzel jelentős eredményeket értek el. Messze a legfontosabb az Egyesült Államok szerepe volt, sokáig az ír közösségtől a republikánus ellenállást támogató jelentős anyagi források, majd az USA kormányzatának hathatós, és az ír oldallal szimpatizáló beavatkozása miatt a kilencvenes években. A Belfasti-megállapodás aligha jöhetett volna létre a Clinton adminisztráció nélkül, ha nincs az internacionalizálási taktika, akkor talán még ma is dörögnének a fegyverek Észak-Írországban. A Vatikán szerepe sem volt lebecsülhető. A Szentszék többször igyekezett nyomást gyakorolni a britekre az északi katolikusok érdekében, néha erősebben is, mint a hivatalos ír politika. A fegyveres stratégiát követőket illetően ugyanez igaz Líbiára is. Tripoli fegyversegélyei nélkül az IRA jóval kevésbé lett volna hatékony a hetvenes és nyolcvanas években. Az európai kontextus fontos volt, de túlbecsülni hiba lenne. Az Európai Unión belül a nemzeti önállóság erodálódása egyre jelentősebb mértékben teszi lehetővé a külső aktorok bekapcsolódását egyebek mellett a kisebbségi kérdések kezelésébe is. Az Ulster hat keleti megyéjében élő ír katolikus közösség esete az egyik első példáját adja annak, hogy az EU-n (akkor Európai Közösségen) belül hogyan érvényesülhetnek az etnikai lobbik, és hogy ilyen módon lehet befolyásolni Brüsszelt. De az európai integráció önmagában nem jelenthetett választ a konfliktusra, bár ír szemszögből pozitív szerepet játszott.
Ami az alternatív út lehetőségeit, a túllépést a nemzeti koordinátarendszeren, illeti, erre a disszertáció három komolyabbnak nevezhető próbálkozást talált. Az első lehetőséget a baloldali alternatíva jelentette, hiszen Észak-Írország jelentős és jól szervezett munkásosztállyal rendelkezett. A harmincas években az IRA-n belül Peadar O’Donnell és köre marxista irányvonalat követett, és egy olyan szocialista republikanizmust akart, mely nem fókuszál kizárólag a partíció kérdésére. A hatvanas években ugyanezzel próbálkozott a Goulding-Johnston páros is: mindkét esetben a republikanizmuson belüli marginalizálódás lett az eredmény. 1924-1987 között alternatívát jelenthetett volna a NILP is, amely egyes időszakokban vonzani tudta mind a katolikus, mind pedig a protestáns munkásosztály jelentős részét. A NILP az 1960-as években szerzett pozícióit azonban gyorsan elsodorta 1969 zűrzavara, mivel tagságának protestáns túlsúlya miatt nem tudott a polgárjogi mozgalom élére állni.
Hasonló sorsa jutott egy évtizeddel később a Sinn Féin – Workers Party is. A baloldali alternatívának nem volt esélye a nemzeti megosztottságon alapuló törésvonalak áthidalására, az osztálytudatnál jóval erősebbnek bizonyult a nemzeti közösséghez való lojalitás. Egyes vélemények szerint az egyetlen lehetőség Írország egyesítésére az lett volna, ha délen elfelejtik, hogy a felosztás megtörtént és együttműködnek az Északkal. Az anyaország politikai köreiből ki is indult egy intellektuálisan rendkívül merész liberális kísérlet, amely a nacionalizmuson való túllépésben látta az utat. Ez Conor Cruise O'Brien nevéhez fűződik, aki talán az egyik legellentmondásosabb azok közül a politikusok közül, akik részt vettek a dublini északír politika formálásában. O’Brien arra a következtetésre jutott, hogy az ír nemzeti stratégia, ezen belül elsősorban a fegyveres stratégia vezetett a két közösség közötti viszony elmérgesedéséhez, a politikai viszonyok stagnálásához és a hetvenes években a legkomolyabb rendezési kísérlet, Sunningdale bukásához. O’Brien elképzelései egyes elemeiben reálisak voltak, a szimbolikus politika kétségtelenül a másik oldal szélsőségeseit erősítette. De a nemzeti mítoszok elleni totális támadás, az unionisták érzékenységének a saját kisebbség nemzeti érzékenysége elé helyezése olyan nagy károkat okozott az ír belpolitikában, illetve az anyaország és a kisebbség viszonyában, amely már rövidtávon is ellehetetlenítette a kísérletet. O’Brien politikailag gyorsan megbukott.
(...)