„Van, ahol a kliensek 90 százaléka gyermekvédelmi intézményből került ki.”
Hallgatom a gyermekvédelmi intézményekről szóló kormánybeszámolót, nézem a végre nyilvánosságra hozott dokumentumokat- és nem ismerek rá a hazámra.
Nehéz megtalálni a szavakat, de muszáj lesz, mert bármilyen mélyre kell ásni, bármilyen hosszan is tart, a változás itt végképp elkerülhetetlen.
Ennek a posztnak az első mondata egy olyan budapesti jelentésből származik, amelyben szociális munkások, addiktológiai szakemberek számoltak be az utcai drogfogyasztással kapcsolatos tapasztalatokról, tényekről. Van, ahol az utcai szerhasználók 90 százaléka gyermekvédelmi intézményből került ki. Kilencven százaléka!
Sok szó esik róla, mi is sokat foglalkozunk a kerületi polgármesterekkel, a szociális munkásainkkal, a rendészettel közösen a budapesti közbiztonsági helyzettel.
A ma bemutatott gyermekvédelmi jelentés, kiegészítve azokkal a letaglózó tényekkel, hogy az utcai szerhasználók nagy része, sőt alighanem a többsége gyermekvédelmi intézményből került a magyar sorstragédiává váló szintetikus drogok rabságába; hogy a fiatalabb hajléktalanok jelentős része is a gyermekvédelmi intézményrendszer áldozata, mindez azt mutatja, hogy a család nélkül felnövő gyerekeket segítő szociális rendszer megújítása nélkül sem a pusztító droghelyzet, sem az ezzel összefüggő közbiztonsági problémák nem oldhatók meg hosszú távon.
Ez is, mint oly sok minden más, a kormány és Budapest, az állam és az önkormányzatok partnerségét igényli. Budapestnek van áldozatvédő programja, drogellenes stratégiája, az együttműködés rajtunk nem fog múlni.
A gyerekek miatt, az áldozatok miatt, a városunk biztonsága miatt, és hogy amikor a legelesettebbekről, a legkiszolgáltatottabbakról van szó, akkor is ráismerjünk újra a saját hazánkra.