DIÓSZEGI JUDIT (TISZA): Köszönöm szépen a szót. Ilyen hosszú időt nem szeretnék kihasználni, de azért szeretném elmondani önöknek, hogy azt tudják‑e, hogy a XX. század elején vált büntetőjogi kérdésből gyermekvédelmi kérdéssé a fiatalkorúakkal kapcsolatos büntetőeljárás. Tehát itt már megtörtént ez a paradigmaváltás 1908-ban és 1913-ban is, amikor a nevelés és a védelem lett a cél és nem a megtorlás. És azt gondolom, hogy ha a XX. század elején erre már rájöttek, akkor lehet, hogy ezt a szellemiséget, ami azóta tovább élt, érdemes lenne megtartani.

És hogy miért fontos? Ez a rendszer ebben működött, tehát azok a szakemberek, akik a javítóintézetben neveltekkel dolgoztak, ők voltak erre speciálisan felkészítve; a rendőrség, a bv erre nincs speciálisan felkészítve.

Maga ez a törvényjavaslat a javítóintézetek gyermekvédelmi rendszerbe történő visszaintegrálását célozza, tehát ez szakmai szempontból az elmondottak alapján nagyon fontos. Akkor értjük meg a döntés jelentőségét, ha egyáltalán megértjük, mi az, hogy javítóintézeti nevelés. Ez egy büntetőjogi intézkedés, ami szabadságelvonással jár, és nem azonos a szabadságvesztéssel. Elsődleges célja a fiatalkorú nevelése, a személyiségének és a kompetenciájának a fejlesztése, oktatása, képzése és végső soron a társadalomba történő sikeres visszaillesztésének az elősegítése. Tehát ez az egésznek az alapja, és nem a büntetés. És azok a szakemberek, akik ebben dolgoztak, tehát ott voltak a javítóintézetben, illetve a környékén, ők értenek ehhez igazán.

Tehát nem egy marginális intézményrendszerről beszélünk egyébként, mert a KSH adatai szerint 2025-ben 285 fiatalkorú került javítóintézetbe letartóztatottként, további 186 fiatalkorú pedig jogerős ítélettel; december 31-én 329 fiatal élt javítóintézetben, 179-en jogerős javítóintézeti nevelés alatt, 150-en pedig letartóztatásban voltak. Ez azt is jelenti, hogy az év végi intézeti létszám csaknem 46 százaléka letartóztatott fiatalkorú volt, akinek az ügyében még nem született jogerős ítélet. Ezek a számok önmagukban is azt mutatják, milyen összetett szakmai feladatot látnak el ezek az intézmények, és ezeknek az embereknek, tehát az ott dolgozóknak olyan fiatalokkal kell egyszerre dolgozniuk, akiknek eltérő a jogi helyzetük, az életkoruk, az iskolai előéletük, a családi hátterük, a pszichés állapotuk és a támogatási szükségletük. Akik itt vannak, általában nem a legjobb családokból jöttek, hanem ugyanolyan traumatizált és hátrányos helyzetű családokból, mint amiről a gyermekvédelmi diagnózis szólt, és ezt nem szabad elfelejteni.

A törvényjavaslat indoklása helyesen hívja fel a figyelmet arra is, hogy az idekerülő fiatalok jelentős része tehát súlyos elhanyagolással, hátrányos szociális helyzettel és feldolgozatlan traumákkal érkezik. Éppen ezért szakmailag indokoltnak tartom, hogy a javítóintézetek ismét a gyermekvédelmi intézményrendszer részévé váljanak, és ez nem azt jelenti, hogy a bűncselekmény súlyát vagy a biztonsági követelményeket kevésbé kellene komolyan vennünk. Éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy a biztonság és a nevelés szempontjait megfelelő szakmai egyensúlyba kell helyeznünk.

A törvényjavaslat ezt az egyensúlyt is megteremti. A javítóintézetek a gyermekek és az ifjúság védelméért felelős miniszter irányítása alá kerülnek, ugyanakkor a biztonsági követelmények kialakításában továbbra is felhasználják a büntetés-végrehajtás szakmai tapasztalatait. A javítóintézet és a büntetés-végrehajtási szerv együttműködését, valamint a rendészek kiegészítő képzését a törvény kifejezetten előírja, és ez egy kifejezetten jó és kiegyensúlyozott megoldás. Ugyanakkor lényeges előrelépés az is, hogy multidiszciplináris szakmai munkát erősít. Ahogy a képviselőtársam is említette, a javítóintézeti tanácsban helyet kap többek között az oktatási és foglalkoztatási szakterület, az egészségügyi terület képviselője, a nevelő, a szakoktató, a pszichológus, a mentálhigiénés munkatárs és az utógondozó is.

Tehát ez nem pusztán szervezeti kérdés. A javítóintézeti nevelés ugyanis csak akkor lehet eredményes, ha nem egyetlen szakma próbál választ adni egy rendkívül összetett élethelyzetre. Egy fiatalkorú reintegrációjánál pedagógiai, pszichológiai, szociális, egészségügyi, gyermekvédelmi, és ahol szükséges, rendészeti tudás együttes alkalmazására van szükség, és különösen fontos az oktatás megerősítése is. A javaslat egyértelművé teszi, hogy az alapfokú oktatás után a fiatal a képességeinek megfelelően középfokú oktatásban, szakképzésben vagy felnőttképzésben vegyen részt, és ez egy nagyon fontos lépés. A javítóintézetből való kilépés után a fiatalnak nem pusztán arra van szüksége, hogy ne kövessen el újabb bűncselekményt, hanem arra is van szüksége, hogy legyen olyan tudása, végzettsége, munkavégzési kompetenciája és társadalmi kapcsolatrendszere, amely valós alternatívát kínál számára a korábbi életútjával szemben. Tehát a reintegráció nem a javítóintézet kapujában kezdődik, amikor a fiatalt elbocsátják, hanem a bekerülés első napján kezdődik. Úgyhogy ez egy nagyon-nagyon fontos javaslat.

A gyermekvédelmi szemlélet pedig azt jelenti, hogy a felelősségre vonás mellett nem mondunk le a nevelés lehetőségéről. Azt gondolom, egy jól működő javítóintézet sikerét végső soron nem az mutatja meg, hogy hány fiatalt tudott biztonságosan bent tartani, hanem az, hogy hány fiatalt tudott úgy visszaengedni a társadalomba, hogy az illető képes legyen ott törvénytisztelő, önálló életet élni. Tehát ezért lenne fontos a javítóintézetek visszakerülése az SZCSM-hez.

Nem tudom megállni, hogy ne mondjam el azt a példát, amit Panyi képviselő úr épp Pócs képviselő úrral a gyermekvédelem hiteltelenítésére egy szimbólumként használtak, mégpedig ez a dinnye.

(17.00)

Nyáron több videót is láthattunk, amikor dinnyézés közben próbáltak olyan témákat feszegetni, ami a gyermekvédelemről szólt. Nem tudom, képviselőtársaim emlékeznek‑e arra, hogy a dinnye szimbólumként hol jelent meg, milyen irodalmi műben, milyen körülmények között. Nos, ez Móricz Zsigmond Árvácska című könyvében jelent meg, és annak volt a szimbóluma, hogy a két kisgyerek, akiket örökbe adtak ‑ de csak azért fogadták őket örökbe, hogy pénzt kapjanak értük ‑, nagyon rossz körülmények között éltek, és a dinnyeföldön, ami a család tulajdonában volt, Csöre leszakított egy dinnyét, földhöz vágta, mert nem volt kése, és megette, és végre egyszer jóllakott. És Boriska, a kistestvére is ezt megkapta, és a dinnyehéjból is jól belakmározott. A gyerekkoromból emlékszem, hogy ez a dinnyehéj a filmben több szerepet is játszott. S amikor hazament Csöre, elmondta a kedves anyjának, hogy evett egy dinnyét, és ebből egy oltári botrány keletkezett, és olyan büntetés, amit én most itt nem szeretnék elmondani, mert azt gondolom, hogy mindannyiunk könnyekre fakadna. Úgyhogy ez a dinnye nem volt jó példa.

Én azt kérem, hogy amikor 23 ezer szakellátásban élő gyermek sorsáról van szó, amikor 130 ezer gyermek veszélyeztetett, amikor 1,6 millió gyermek él ebben az országban, és ez rájuk is kihatással bír, mert a pszichológiai, a szociológiai és egyéb minden más hatás őket is éri, mert ugyanúgy nem tudom én sem elvinni a gyermekemet azonnal pszichológushoz, pszichiáterhez korai fejlesztésre, mert a hétköznapi szülőknek is azzal már problémája van, és a szakellátásban még nagyobb probléma, akkor próbáljunk ezzel foglalkozni, valamint a gyermekek érdekével, és vegyük tudomásul, hogy itt bizony tényleg bántalmazások derültek ki, tényleg olyan dolgok merültek fel, hogy itt mindannyiunknak remeg a keze, ha rágondol arra, hogy ezt a diagnózist elolvasta. És nem az a lényeg, hogy ezt mikor mutatták be, hanem az a lényeg, hogy Magyarországon a gyerekek biztonságban legyenek, hogy ezt fel tudjuk építeni, és hogy hosszú távon végre egy olyan országban éljünk, ahol a gyermekek fontosak. Köszönöm szépen. (A kormánypárti képviselők felállva tapsolnak.)

Forrás: parlament.hu