Emberek, akik döbbent, szomorú, dühös, dacos, jogos posztokat írnak Radnóti 82 évvel ezelőtti barbár meggyilkolásáról, majd pár perc vagy pár óra múlva azt fejtegetik, hogy "de hát ez egy hibrid háború", "mi lenne, ha csak úgy beengednénk őket", "tetszett volna otthon legyőzni a diktátort", "miféle gyerekek? ezekből is csak terroristák lennének!", "aki ott van, nem civil", "mind egészséges fiatalember", "éheznek? de hát kövérek! népirtás? de hát sokasodnak!", "nem ránk tartozik", és "nem engedhetjük, hogy a humanizmusra hivatkozva támadjanak minket". Az önfelmentés belakott, gépies mantrái és perverz hazugságai. Minden táj csak térkép a saját kerítéseinken túl. A világ egy szupermarket, sőt inkább grandiózus webáruház, ahol kiválogathatjuk a nekünk tetsző, vagy éppen nem tetsző elkövetőket és áldozatokat.
82 évvel ezelőtt is sokan gondolkodtak így. A nagyhatalmak vígan játszották a nagyhatalmi sakkot (kisebb hatalmak kibiceltek), menekültek, deportáltak, le- és kibombázottak, kényszermunkára hurcoltak, haláltáborokba bedaráltak százezrei, milliói dülöngéltek ide-oda a gigászi sakktáblán, ahogy nagy, gondosan manikűrözött körmű nemzetkezek lökdösték őket. Köztük Radnóti, aki a munkaszolgálat előtt egészséges fiatalember volt, és sem neki, sem másoknak nem tetszett otthon legyőzni a diktatúrákat. Radnóti, aki meglátta a baktert a bakterház előtt, a hempergő komondort a gyár udvarán, és azt hitte - mert egyebe nem maradt -, hogy szikrázó és hömpölygő versekből valamiféle védfalat húzhat maga és a világ köré, hogy azután egy tarkólövés zárja le időmértékét, tegye ki a végső pontot az utolsó vers utolsó szava után.
Ma persze már mások vagyunk, az idők is mások. Modern, vákuumüveges ablakaink sokkal hatékonyabban tompítják a külvilág zaját, zárják ki a hideg napok ködét, szeleit, és szélessávú videókapcsolatainkon keresztül gépen szállunk foteleinkben a mindenféle térképtájak fölé.
De attól még vékony az az üveg. Bármikor ránk is ránk törhet az a lármás, durva történelem, ahol srapnelt kap a bakter, bomba tépi szét a komondort, és ím itt e kő kövön nem marad. Bármikor lehetünk mi azoknak a videóknak a tárgyai (nem, sosem alanyai), amiket (nem, sosem akiket) mások néznek szörnyülködve, elítélően, vagy érzéketlenül.
Addig meg húzzuk magunkra a pokrócot, biztosnak hitt szobáinkba bekuckózva (aki ezt a szót kitalálta, szinte bármilyen büntetést megérdemelne, mondom: "szinte") olvasgassuk a Razglednicákat, és ne gondoljunk arra, hogy mindez most történik. Ez csak a múlt. Évforduló.
Ilyen ma már, mint tudjuk, nem lehet.