A szerénység a fő erényük
Annak idején volt szerencsém kötelező egyetemista programként részt venni Jajcéban a jugoszláv partizánmozgalom 1943-as kongresszusi helyszínén berendezett kiállítás megtekintésén. A puritán módon berendezett teremben a sok egyszerű faszék között az első sorban egy hatalmas párnás karosszék terpeszkedett. Amikor megkérdeztem, hogy az összhangba nem illő ülőalkalmatosság mit keres ott, akkor azt válaszolták vendéglátóink, hogy abban ült Tito elvtárs, aki aztán a múzeumnak ajándékozta a fotelt.
Ez jutott eszembe, amikor olvastam, hogy végre a Közlekedési Múzeum is egy értékes darabbal gyarapodik. Bár, szerintem nem kellene itt megállni. Hiszen nyilván van még jó pár alig használt emléktárgy a választási kampányból, ami közgyűjteményeinket gyarapíthatja.
Mi van például azzal a telefonnal, ami egyszer csak - egy szóváltást követően - a Dunában találta magát? Vagy miért nincs még kiállítva az a másik telefon, amelyik családi beszélgetéseket rögzített?
És miért nem gondolkodunk bátrabban? Miért csak a közgyűjteményeinkbe kerülnek be forradalmi elitünk tagjainak relikviái, miért nem alapítunk közfelkiáltással egy Tiszatörténeti Múzeumot?