(...)
Mi a tanulsága két olyan rendszer felemelkedésének és lehanyatlásának, amelyeket a politológusok versengő autoriter rezsimeknek, vagyis tekintélyelvű, de választáson még leváltható berendezkedéseknek minősítenek? Az első és a legfőbb, hogy ilyen rendszer nem épülhet ki, és nem maradhat fenn engedelmesen együttműködő megélhetési ellenzék nélkül. 2026-ban sem Magyarországon, sem Szerbiában nem jutott be a törvényhozásba a leváltott állampárt régi, baloldali ellenzékének egyetlen képviselője sem. A változás módszertana egyértelműen kiolvasható: az önkényuralom megbuktatásának első lépése az ellenzékváltás, a kormányváltás és a rendszerváltás csak ezt követően lehetséges.
Közös tanulságként levonható továbbá, hogy a tényleges kihívó nélkül, évtizednél hosszabban fenntartott uralmak, amelyek feltétele nemcsak a törvényes fékek és ellensúlyok kikapcsolása, hanem a hatalomgyakorlás bármiféle ellenőrzésének felszámolása vagy legalábbis korlátozása, maguk köré olyan belterjes hatalmi buborékot fújnak, amelyben a lassú elbomlásuk elkerülhetetlen és feltartóztathatatlan. A kiváltságosok elhiszik, hogy bármit büntetlenül megtehetnek, e hitükben pedig újabb meg újabb választási győzelmek erősítik meg őket, amelyek nyomán egyre többet és többet merészelnek, így végül olyan helyzetbe juttatják az őket felemelő rendszert, amelyben egy pillangó szárnycsapása is elég a földrengéshez. Az újvidéki tragédia azért vezetett országos tüntetéssorozathoz, széles körű társadalmi ellenálláshoz, majd pedig kormányváltáshoz, mert a Vucic-rezsim működésének méltó példázataként mutatta meg a rendszer romlottságát és felelősségvállalásra vonatkozó hajlandóságának teljes hiányát: szerbek tömegei meggyőződéssel hiszik-vallják, hogy Vucic oligarcháinak kontármunkája okozta a balesetet, csakhogy a halálozásokért a szerb igazságszolgáltatás azóta sem kért számon senkit, a történtek első törvényes, számottevő következménye a belgrádi kormány leváltása lett.
A tekintélyuralmak természetes velejárója a kontraszelekció: ahol a hűség szempontja fontosabb a szakértelemnél és a teljesítménynél, ott előbb-utóbb leszakad a tető, és jaj annak, aki alatta áll. A hosszúra nyúló autoriter berendezkedésekben az érdemleges kihívó nélkül elkényelmesedő elit idővel elveszíti kapcsolatát a valósággal. Rákosi úgy halt meg a Szovjetunióban, hogy utolsó pillanatáig hitte, a magyar nép rajongva szereti és visszavárja – nem csoda, hogy Orbán meg Vucic sem volt tisztában azzal, mennyire mélységesen meggyűlölték őket azok a magyarok és szerbek, akiknek a bölcsességére és nagyszerűségére nap mint nap hivatkoztak.
A Kelet-Európában berendezkedő önkényuralmi rezsimek leváltásának receptje mindkét esetben ugyanazt a titkos összetevőt tartalmazza: a politika iránt korábban közömbös fiatalok tömegeinek rejtett társadalmi tartalékát. Szerbiában és Magyarországon csak azért következhetett be fordulat, mert a választási részvétel soha nem tapasztalt magasságokba szökött. Míg Magyarországon a „mocskos Fidesz” rigmusát skandáló huszonévesek tornázták fel a részvételi arányt nyolcvan százalék közelébe, addig Szerbiában egyenesen egy Egyetemista Lista söpörte el az állampárt jelöltjeit.
(...)