(...)
A vallásháborús párhuzam talán erősnek tűnik, éppen ezért nem árt pontosítani. A harmincéves háborúban a vallási abszolútumok és a tárgyalható hatalmi érdekek összefonódtak: a katolikus Franciaország a protestánsok oldalán harcolt a Habsburgok ellen. Kegyetlen háború volt, de éppen ez a keveredés tette lezárhatóvá. Volt tétje, meg tudták fogalmazni, miről akarnak alkudni, és mindenki tudta, mit akar a győzelem másnapján. Ezt egyébként a jakobinusok is tudták, és a bolsevikok is.
A mostani dühös koalíció nem tudja. Közös ellensége van, közösen vállalható jövője nincs. Tagjainak lehetnek terveik, az iszlamistának nagyon is van, Európából nézve elég rettenetes, csakhogy ezek a tervek egymással összeegyeztethetetlenek. A tagadás tartja össze őket. Különös vallás ez: van közös eretnekvadászata, de nincs közös üdvtana. Pokla van, közös mennyországa nincs.
Ezért nehezebb is vele mit kezdeni. A vallásháborús feleket egy kompromisszum le tudta ültetni a tárgyalóasztalhoz, mert volt mit megosztani: földet, trónt, templomot. Ma nincs olyan megállapodás, amely a koalíció minden tagját kielégítené. Ez azonban nemcsak nehézség, hanem lehetőség is: ami együtt egyetlen ellenséges tömbnek látszik, az szétválasztható teljesíthető követelésre, ideológiai maximalizmusra és bűncselekményre.
(...)
Visszatérve a megoldókulcshoz: a tolerancia tehát nemcsak meggyőződésből született, hanem kimerülésből is. A „politikusok” korábban is megfogalmazták az érveiket, de csak akkor kaptak politikai esélyt, amikor a felek elfáradtak, és belátták, hogy nem tudják egymást kiirtani. John Gray ezt nevezi a liberalizmus modus vivendi-arcának. Nem azért élünk együtt, mert megszerettük egymást. Hanem mert nincs más választásunk.
Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy a toleranciát nem lehet pusztán kinyilatkoztatni. Nem lehet kiszögezni a városfalra, vagy ahogyan három éve írtam: ha nincs erős politikai közösség, ami érvényesíteni tudja, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata is holt betű marad, amibe a frontkatona az elemózsiáját csomagolja. A tolerancia nem csupán erény, amit tanítani lehet. Egyensúly is, amit fenn kell tartani. És csak azok tarthatják fenn, akik megtanulták elviselni a számukra téves, sőt visszataszító meggyőződést.
A másik kényelmetlenebb. Carl Schmitt, akit senki nem vádolhat liberális érzelgősséggel, azt írta, hogy a politikai ellenségnek nem kell erkölcsileg rossznak lennie. Ellenség az, akivel harcolni lehet, de akivel békét is lehet kötni. Schmitt attól tartott, hogy ha az ellenséget bűnözővé, a háborút igazságos büntetéssé nyilvánítják, megszűnik minden korlát. Akit Gonosznak neveztünk, azzal nem kötünk békét. Azt megsemmisítjük.
A veszély tehát abban áll, ha egy egész politikai vagy vallási közösséget nyilvánítunk bűnözővé. Ezért a kérdés, amely elől nem lehet kitérni: mit tesz az, aki most a Nyugat védelmében maga is a Gonosz legyőzésére készül? Ugyanazt a kulcsot dobja el.
West zárómondata szerint a palesztin zászló ma sokaknak rombolást és gyűlöletet jelent. Lehet. De ha a zászló mögötti tömeget egyetlen gyűlölt egésznek látjuk, a gázai halottját sirató anyát összemossuk a kirakatbetörő vandállal, akkor mi is beleléptünk a csapdába.
A jel ott is kiürül, ahonnan mi nézzük. A kölcsönös démonizálás önfenntartóvá teszi a konfliktust.
Ez nem azt jelenti, hogy feltesszük a kezünket. A gyújtogatót meg kell állítani, a felelősséget fel kell tárni, a bűnt meg kell büntetni. De a békés tüntetőt meg kell különböztetni attól, aki mellette kirakatot tör, és az előbbinek meg kell védeni a jogát a tüntetéshez. A jogrend védelméhez nincs szükség arra, hogy megtagadjuk az ellenfél emberi mivoltát. A különbségtétel a határozottság feltétele, nem az ellentéte.
(...)