Kizárt hálózati személy. Morális káoszt, teljes elbizonytalanodást teremtett ez a lista. Nem tudjuk még azt sem, hogy mit nem tudunk. Nem azt kifogásolom, hogy ránk öntöttek neveket, ártatlant ártóval keverve, mert technikailag ezt nyilván így lehetett gyorsan megoldani. De a munka, a megértés és feldolgozás munkája, csak most kezdődik. Talán nem is baj: talán a Kádár-kor iránti elterjedt nosztalgiát egy kicsit árnyalja a feljelentések, besúgások, fenyegetések hálója, amellyel működött.
Ki tudja, milyen sejtésre, rákerestem apám egyik vele egykorú közeli rokonára, akivel együtt nőtt fel. Számtalan kép van kettőjükről kisgyerekként. Egymáshoz köti őket megannyi közös csíny. De ezen túl nem pontosítom, nem nevezem meg, nem akarom, hogy a még élő hozzátartozók ráismerjenek, ha ők nem szeretnék tudni.
Apám nyertes volt az életben, ő nem. Apám ragyogott, ő nem. Apámat imádták az egyébként problematikus szülei, és nagyon sokat vártak tőle, ő a háborúban, kétévesen elvesztette az apját, egy mostohaapával nőtt fel, aki bántalmazta. Apám szakmai sikereket halmozott egymásra, ő szerelőként, sofőrként dolgozott. De ő volt az örök viccmester a családban.
Sose éreztette velünk, hogy irigykedne. Mindig készséges volt, lehetett rá számítani, jött szerelni, cipelni. Apám cserében, az én szememben kicsit lekezelő gesztusként, neki adta a levetett autóját. Annyira szerény volt, miközben persze olyan macsósan vidám is, hogy még a saját haldoklásáról se értesített.
Persze, hogy megkörnyékezték. Hiszen minden századik ember érintett, a társadalom morális megrontása nagyüzem volt. Az a kisember volt, aki tényleg kisember, nem csak a kisember pózt ölti magára. Nem voltak eszközei. Nem volt háttere, ahol egy másik morális rendszer megtartotta volna. Biztos voltak stiklijei, kinek nem voltak a létező szocializmusban. Apámnak, aki persze mindig a moralitás vélt csúcsairól nyilatkozott, lefelé, nem mondhatta el.
Többet tudok-e most? Nem, semmivel. Anélkül, hogy tudnám, jelentett-e, és mit, és meddig, még az a tény is csak a morális káoszt növeli, hogy szerepel a neve az akták között. És hogy mivel húzták be, már nem kérdezhetem meg tőle. De tudjátok mit? Inkább meg se kérdezném. Szerettem őt, a sztoikus jókedve, a sosem-panaszkodása fényt hozott a mindig panaszkodó családba. Sajnálom, hogy ezzel a teherrel kellett élnie.