(...)
Az Európai Unió két vezető országában egyaránt a szélsőjobb pártja vezet a friss közvélemény-kutatások szerint: Marine Le Pen a francia RN (Rassemblement National, azaz Nemzeti Tömörülés) elnökjelöltje 32–33,5 százalékkal áll az LFI (La France Insoumise, vagyis Engedetlen Franciaország) jelöltje, Jean-Luc Mélenchon előtt, akit 17 százalékra mérnek. Németországban is magasan vezet a szélsőjobboldali AfD 27–29 százalékkal, míg a második CDU–CSU támogatottsága 9–10 százalékponttal alacsonyabb.
Már 2024-ben is élre törtek a francia parlamenti választás első fordulójában a Nemzeti Tömörülés és szövetségesei 33 százalékkal, de akkor még a többi parlamenti pártot összefogó „köztársasági front” stratégiája meghiúsította a teljes győzelmüket, ami Emmanuel Macron elnök megválasztásában is kulcsszerepet játszott. Most áll elő először olyan helyzet, hogy Le Pen tényleg hatalomra kerülhet, mivel egyelőre nincs olyan mérsékelt elnökjelölt, aki a szavazók többségét újra a köztársasági front jelszavával mobilizálhatná a szélsőjobb veszélyére hivatkozva.
Azonban nemcsak a pártpolitikai kínálat gyengesége és a gazdasági-politikai válság nyomán létrejött pozíciója kedvez Le Pennek.
Az októberi zavargások történelmi lehetőséget teremtettek, hogy immár ne a köztársasági rendet fenyegető zavaros erőként jelenjen meg a szélsőjobb, ahogy eddig, hanem éppen ellenkezőleg: a rend és a köztársaság megmentőjeként.
Marine Le Pen nem hagyta ki a ziccert és Macron elnökkel majdnem egy időben ő is beszédet intézett a néphez, amelyben egy szóval sem migránsozott, sőt a nemzet egyesítőjeként és a rendet, békét egyedül visszahozni képes elnökként pozicionálta magát.
(...)
A francia tiltakozások kiváltó okai között a megélhetési költségek emelkedése, a közszolgáltatások állapota, az oktatás lezüllése és az egyenlőtlenség a kiemelt. Ezek megoldása és a társadalmi feszültség oldása helyett
a „rend helyreállítása” legfeljebb választási üzenetként működhet, de valójában nem old meg semmit.
Hasonlóan rövidtávú hatalmi logika vezetett a 30-as években a klasszikus fasizmus hatalomra juttatásához is: a nagytőke a középosztály félreállításával kizárólagosan akarta gyakorolni a hatalmat – ezért a polgári demokrácia játékszabályait felrúgva a nagy cégeknek (Krupp, Siemens) teljhatalmat és rengeteg állami megrendelést biztosító rendpárti hatalmi struktúrát és háborús eszkalációt hozott létre.
Ennek meghatározó alapstruktúrája a korporatív nagytőke hatalomra juttatása, amihez mint lényegi célhoz csak kellékként járul az egész ideológiai eszköztár: a Vezér látszólag egyszemélyi hatalma és a tömegbázist biztosító csahos-bűnbakkereső ideológia (akkor az antiszemitizmus, most az arab- és migráció ellenes retorika). Mindez csupán eszköz a tulajdonképpeni mélyebb célok szolgálatában, mert a középosztályt, a normalitás fenntartásában érdekelt polgárságot úgy lehetett akkor is és most is leghatékonyabban félreállítani, ha vele szemben a tőkeelit kellően ordas eszmékkel toborozott magának tömegbázist a legalsóbb néprétegekből. Szavazó csőcseléket, a randalírozó csőcselékre mutogatva.
A populizmusban az a legnagyobb átverés, hogy valójában maximális elitizmust rejt,
ezért egyetlen párt sem szokta annyira átverni szavazóit, ahogy a szélsőjobb, amely konkrétan megfosztja a szavazóit a demokratikus részvételtől azzal, ha megszavazzák. A legolcsóbb demagógia. Soha, egy esetben sem használták másra, mint oligarchikus tőkeérdekek kizárólagos képviseletére.
A fasizálódásban a fő motiváció 90 évvel ezelőtt sem ideológiai, hanem gazdasági természetű volt, ahogy most is az. A migránsozás inkább csak fedősztori és csali a tömegeknek. A kulcselem valójában a középosztály, a polgárság gazdasági félreállítása, a nagytőke érdekeinek kizárólagos kiszolgálása, egy ponton már nyíltan a kisvállalkozók és a középméretű vállalkozások rovására.
Mi mást láttunk a második világháború hadigazdaságaiban – vagy manapság a globalizáció tőkekoncentrációja nyomán, főleg a Covid alatt és azóta is, amikor az online platformok abszolút versenyellenesen uralják le a piacokat és a gazdaságot?
Az Oxfam vagyonegyenlőtlenségi kimutatása alapján ma a 12 leggazdagabb milliárdosnak nagyobb vagyona van, mint az emberiség legszegényebb 50 százalékának (4 milliárd embernek) összesen. Mivel az egyenlőtlenség exponenciálisan nő, a jelenlegi trendek mellett pár éven belül, már a 2030-as évekre elérjük a Dickens és Marx korára jellemző szélsőséges vagyoni és társadalmi egyenlőtlenséget. Érdemes hát úgy újraolvasni műveiket, mint a közeli jövőnk előképét. Az Egyesült Államokban a technológiai monopóliumok és a tőkekoncentráció miatt a legfelső 1 százalék vagyoni részesedése pár éven belül eléri azt a szintet, ami gyakorlatilag felszámolja a fogyasztói középosztályt.
Európában a progresszív adózás és a szociális transzferek egy ideig még tompítják a jóléti állam összeomlását, de a strukturális következmények hasonlóak, és széljobbos fordulattal drámaian felgyorsulhatnak.
(...)
Ha Le Pen győz, az nemcsak a francia nemzetállam belügye lesz, hanem az európai uniós architektúra olyan borulása, ami akkor is szétdúlja azt, ha ma már hivatalosan nem szerepel a francia kilépés az RN programjában – ahogy a német AfD is már inkább belülről bomlasztaná szét az európai egységet. Hiszen közben az őket szponzoráló nagyhatalmi és tőkeérdekek is változtak.
Franciaország politikai súlya és szerepe jóval nagyobb gazdasága méreténél. Az EU egyetlen atomhatalma, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja fordulhatna holnap szembe a brüsszeli jogharmonizációval és a NATO integrált parancsnokságával az RN hivatalos programja alapján.
2026-ban Párizs több európai országra elkezdte kiterjeszteni atomernyőjét, ami az európai védelmi politika legfontosabb fejleménye lenne – ha annak kialakítása folytatódna –, mivel máig nem jött létre a nagyhatalmi erőtérben is tényezőként megjelenő közös európai haderő. Le Pen azonban a párt programja szerint kivonná Franciaországot a NATO integrált katonai parancsnoki struktúrájából, amivel stratégiai bizonytalanságot teremtene éppen akkor, amikor Európa az amerikai biztonsági garanciák tartósságát illetően is sokkal bizonytalanabbá és katonailag kiszolgáltatottabbá vált.
Persze Trianonnal a történelmi Magyarországot egy vesztes világháború nyomán nagyhatalmi kényszerből darabolták fel, míg az Európai Unió gazdasági és infrastrukturális egységét, integrációs erejét most egy látszólag belső és demokratikus választói akarat zilálhatja szét.
A nemzetállami protekcionizmus és a schengeni határok várható visszaépülése elvághatja a belső piac legfontosabb ütőereit, a kontinens államai pedig különválva viharos gyorsasággal süllyedhetnek a globális nagypolitika alanyából Kína, az Egyesült Államok, vagy akár az orosz birodalmi terjeszkedés játékszerévé.
A Le Pen-elnökség látszólag a francia népszuverenitás megnyilvánulása lenne, ahogy anno Hitler megválasztása is demokratikusnak tűnt, miközben leginkább a végelgyengülésbe weimarizálódó polgári demokrácia agóniája volt. Az utcák lángolnak, a karhatalom taktikázik, a gazdasági elit pedig láthatóan átteszi a zsetonjait a szalonképessé mediatizált új szélsőjobbra. Mert a tőke nem válogatós: ha a rendet nem a neoliberális centrum, hanem a nemzeti radikalizmus garantálja, akkor nekik az is jónak tűnik. A betört kirakatok számláját pedig, ahogy Melonitól tudjuk, végül úgyis a baloldallal és a néppel fizettetik meg.
(...)