Az elveszett Jézus
Hova lett Jézus tanítása a magukat kereszténynek mondó országok politikájából?
Kezdjük azzal, hogy keresztények-e egyáltalán a keresztény országok. Bizonyos értelemben igen. A világon ma több mint kétmilliárd ember vallja magát kereszténynek, és rengeteg országban a lakosság is leginkább így határozza meg önmagát. Az emberek többségét megkeresztelik, karácsonykor és húsvétkor ünnepelünk, a városok és falvak közepén templom áll, és több alkotmány is hivatkozik a keresztény hagyományra. Kultúrában, szokásokban, identitásban tehát ezek az országok keresztények.
Abban viszont nagyon nem, ami Jézusnál a lényeg volt.
Mit kér Jézus?
Szeresd az ellenségedet.
Ne gyűjts magadnak kincseket a földön.
Aki első akar lenni, legyen mindenki szolgája.
És ehhez képest mit csinál egy állam? Határokat véd, rendet tart, kényszert alkalmaz. Egy politikustól azt várjuk, hogy a saját országa biztonságáról gondoskodjon, nem azt, hogy mindenkit egyformán szeressen. Jézus viszont éppen ezt a határt kérdőjelezi meg: azt, hogy ki tartozik hozzánk, és ki nem.
Könnyű lenne annyival elintézni a dolgot, hogy az emberek gyarlók, és a keresztények sem jobbak másoknál. Ez igaz, de önmagában nem magyarázat. Az igazi magyarázat a történelemben van. Jézus a hatalom peremén élt és tanított, és a hatalom végzett vele. A Római Birodalom úgy végezte ki, ahogy a lázadókat és a rabszolgákat szokta: keresztre feszíttette. Az első keresztények kicsi, üldözött közösségek voltak. Nem uralkodtak senkin, és nem is akartak.
Aztán háromszáz évvel később megtörtént a fordulat. A hagyomány szerint Konstantin császár egy csata előtt a keresztet látta az égen, és ezt hallotta: „Ebben a jelben győzni fogsz.” A kivégzés eszközéből hadi jelvény, az üldözött hitből birodalmi vallás lett.
Jézus tanításával azonban nem lehet birodalmat kormányozni. Valamit tehát kezdeni kellett vele. Jött Ágoston, aki különválasztotta a földi rendet és az üdvösség rendjét, és ezzel átvágta a gordiuszi csomót: helye lett az állami kényszernek is, a szeretetparancsnak is. Sőt, tovább is ment. Amikor az eretnekekkel vitázott, az állam segítségét kérte ellenük, és ezt Jézus egyik példázatának egy mondatával indokolta: „kényszerítsd őket, hogy bejöjjenek.” Ezer évvel később Luther a világi felsőbbségről írt művében szintén kettéválasztotta a keresztény életet és a földi kormányzást, és kimondta, hogy a kard, vagyis az állami erőszak, jogos eszköz.
A mérce persze sosem tűnt el egészen. Ugyanez az Ágoston írta le, hogy igazságosság nélkül a királyságok nem egyebek nagy rablóbandáknál. Ambrus püspök pedig vezeklésre kényszerítette Theodosius császárt egy mészárlás után. De ezek kivételek maradtak. A főáram más irányba ment.
Nem arról van tehát szó, hogy a hatalom megszegte vagy elvetette Jézus tanítását. Ellenkezőleg. Az egyház legnagyobb gondolkodói tették alkalmassá arra, hogy a hatalom eszköze (is) legyen, és meg is magyarázták, miért van ez így rendben. Ami Jézusnál radikális és általános erkölcsi követelés volt, abból lassan személyes jámborság, ünnepi szokás és nemzeti identitás lett.
Ahol a keresztből zászló lesz, ott elvész Jézus.
A történetnek azonban van egy második fele.
Az elmúlt évszázadokban az egyház fokozatosan elvesztette a hatalmát. Nietzsche egy őrült emberrel mondatja ki, mi történt. Az őrült fényes délelőtt lámpással rohan ki a piactérre, és Istent keresi. A hitetlenek kinevetik. Akkor rájuk kiált: „Isten halott! Isten halott marad! És mi öltük meg.” A végén pedig azt kérdezi: mik ezek a templomok, ha nem Isten sírjai és síremlékei?
Nietzsche jól látta, hogy a templomok kiürülnek. És azt is, hogy a keresztény erkölcs túléli a keresztény Istent. A Túl jón és rosszon című művében azt írja, hogy a demokratikus mozgalom a keresztény mozgalom örököse. Csakhogy ő ezt hanyatlásnak tartotta, a gyengék győzelmének. Én éppen ellenkezőleg látom. Szerintem a tanítás hazatalált. Nem könnyen és nem egyenes úton: előbb még meg kellett járnunk a 20. század poklát, ahol a hatalom már semmilyen mércét nem ismert el maga fölött. De utána hazatalált.
Mert ami meghalt, az nem Jézus Istene volt, hanem a trónon ülő Isten: a birodalomé, a királyé, a nemzeté, akinek a nevében háborúztak és ítélkeztek. Isten nem halott, csak osztozik a trónon az emberrel. Nem úgy, hogy az ember Isten helyére ül. Úgy, hogy ami korábban csak Istent illette, a sérthetetlenség és a méltóság, azt ma minden embernek megadjuk, a leggyengébbnek is. És amikor a tanításnak már nem kellett összeférnie a trónnal, visszakaphatta az eredeti szerepét: hogy megítélje a hatalmat.
Nézzük meg, mit tartunk ma elfogadhatatlannak. Azt például, hogy valaki a származása, a betegsége, a neme vagy a szegénysége miatt kevesebbet érjen. Hogy gyerekek éhezzenek, és ezt egyszerűen sorsnak nevezzük. Hogy a hatalom ne tartozzon elszámolással. Hogy az igazság nevében bármit meg lehessen tenni. A magát kereszténynek nevező Európa évszázadokig ennek az ellenkezőjét tartotta természetesnek. Ma botránynak látjuk. A hatalom gyanú alatt áll, magyarázkodnia kell, és az igazságtalan törvény erkölcsileg is támadható.
Az emberi méltóság eszméje, a rabszolgaság eltörlése és a jóléti állam mind annak a jele, hogy a mérce visszatért. Csak nem az egyház hatalmán keresztül, hanem hívő és nem hívő emberek mozgalmain, a jogon, a közgondolkodáson és a hétköznapi felháborodáson át. Durkheim a Dreyfus-ügy idején kimondta, hogy a modern kor vallása az emberi személy tisztelete. Ő ezt úgy értette, hogy a társadalom önmagát imádja az emberben. Én többet látok benne. Ha a mérce csak a társadalomtól jönne, a társadalom vissza is vehetné, és a 20. század megmutatta, hogy meg is próbálja. Azért tudtunk mégis visszatérni hozzá, mert a mérce régebbi és nagyobb nálunk.
„Ezt akkor sem lehet megtenni” – mondjuk, ha valami sérti az ember méltóságát. Ezért írom Az isteni emberben, hogy a nyugati világ bizonyos értelemben ma keresztényibb, mint bármikor korábban. Nem vallásosabb lett, hanem közelebb került ahhoz a mércéhez, amelyet Jézus a szombatról mondott: a szabály van az emberért, és nem az ember a szabályért.
Ne csapjuk be magunkat: a mérce került közelebb, a gyakorlat nem feltétlenül. Az állam ma is határokat véd, kényszert alkalmaz, és a sajátjaiért felel. Az ellenség szeretete és a hatalomról való lemondás ma sem fér bele a politikába. A jézusi követelmény most is kényelmetlen. A különbség annyi, hogy ma már ezt nem lehet letagadni.
Hova lett tehát Jézus tanítása?
Elveszett, amikor a hatalom vallása lett, és visszatért, amikor ez a hatalom összeomlott. Az elveszett Jézust nem a keresztény országok politikája találta meg újra, hanem egy olyan világ, amely sokszor már Jézus nevét sem mondja ki.