Kellene egy ilyen történelmi sorsfordító-járműpark a Közlekedési Múzeumba. Orbán fekete kisbusza, a fekete ablakokkal, hogy be ne lássanak rajta a keményen dolgozó kisemberek. Pintér proletár, szőkített-gázolajüzemű Wartburgja, Gyurcsány Audija, aminek bőrüléséről a luxust ostorozta. Horn karambolbiztos Saabja, Medgyessy Mercije (rendszáma D-209), Antall átmeneti Opel Astrája (bár vezetni nem tudott), Kádár különvonata, amivel Moszkvába járt rapportra, mert utált repülni. Munkásparaszti szakács főzte azon a legyen-krumplilevest. Rákosi Pobedája, amiből rácsodálkozott – Esterházy, ugye – a cudar hidegben pipázó dádéra. Horthy fehér lova, a Szellő, akin Budapestre belovagolva tetemre hívta „a bűnös várost”. Tetemekről a különítményesei gondoskodtak. Táncsics kocsija, amit a derék pesti polgárok húztak diadalmasan. És még annyi más.
Jól mutatnának a Tisza Ford Transit Gloria Mundija mellett. Vagy inkább mégsem. Inkább a hübriszt, a személyi kultuszt, a kivagyiságot, a gáttalan önimádatot kéne már végre végleg múzeumba tenni. Mindenkiét, bárkiét. Aztán bezárni azt a múzeumot, eldobni a kulcsát, és örökre elfelejteni, hogy még a Google Maps se mutassa a helyét. Az valóban történelmi volna.