Április 12. előtt voltunk néhányan, akik úgy döntöttünk, hogy erre most mindent fölteszünk. Ki így, ki úgy, ki titokban, ki felvállaltan, ki a háttérből, ki a frontvonalban, de mindannyian nagy kockázatot vállalva, és nem számolva - vagy nagyon is számolva, de nem törődve - a következményekkel. Egyszerűen azért, mert ha nem is minden generációban és nem is mindenki életében, de eljöhet az a pont, amikor az ember felismeri, hogy most vagy soha. Van, akiről tudjátok, hogy mit kockáztatott és mi mindent tett. Van, aki a tettei egy részét nyilvánosan, láthatóan végezte be, de a legnagyobbakat a legnagyobb titokban.
Mert vannak azok a tettek, amelyeket csak a legnagyobb titokban lehet véghezvinni, amelyekről legfeljebb az az egy-két bizalmas tudhat vagy ők sem. Az ilyen tettek kockázata, hogy nincs, aki igazolja őket, hiszen tanúk sem lehetnek. Ami azt illeti, Feledy Botonddal volt, hogy keresztezték egymást az útjaink, miközben tettük a dolgunkat, tudtuk egymásról, hogy a cél közös, segítettünk hát a másiknak, ahol tudtunk. Voltunk így néhányan. Ez egy ilyen két év volt. Azt gondolom, hogy ezekben a helyzetekben és időkben annak a kevés szemtanúnak nagy felelőssége van. És tudom, hogyha arra kerülne a sor, Botond is kiállna mellettem. Ilyen ez a becsület. Úgyhogy anélkül, hogy bárkit bármiféle módon kompromittálnék, a magam nevében csak annyit mondhatok: ha mindenképpen szólni akartok Feledy Botondról, vagy Feledy Botondhoz, akkor nem kell sokáig keresgélnetek, hogy mit mondjatok, mert az egyetlenegy szó: köszönöm.