Reakciós programunk, A jövő visszahódítása 19 éve jelent meg. Most fejezetenként vesszük végig, hogy mit akartunk, mi lett és mi legyen? A sorozat a múltról és a jelenről szól, és majd a kommentekben érkező gondolatokat is beépítve szeretnénk eljutni oda hogy mi legyen? Ez lesz A jövő visszahódítása 2k45.
Az első két rész, az Állam és bürokrácia és A választási rendszer reformja után a Megyék és régiók alfejezet következik a Hagyomány és ésszerűsítés (Állam és közigazgatás) c. fejezetből.
Mit akartunk?
MEGYÉK ÉS ÚJ, NAGY RÉGIÓK
A megyerendszer ezer évig működőképes volt, fenntartotta a magyar önigazgatást, amikor önálló államiság nem is létezett. Ráadásul a megyei hagyományok, a megyei tudat ma is él a társadalomban. Az 1990-es önkormányzati törvény ugyanakkor kiüresítette a megyei funkciókat. Némi túlzással, de a megye fennhatósága alá csupán néhány kórház és művelődési intézmény került. A megyék funkcióinak végleges kiüresítését a kormányzat a 2006-os önkormányzati választások után kezdte meg, mert azok egy megye kivételével ellenzéki vezetés alá kerültek.
A legnagyobb érvágás a megyei fejlesztési tanácsok anyagi forrásainak áttelepítése volt a pártpolitikai alapon összeállított regionális fejlesztési tanácsokhoz. Javaslatunk szerint a megyének ismét fontos koordináló, működtető, jogszabályalkotó és végrehajtó feladatot kell kapnia. Úgy véljük, hogy a XXI. században is meg lehet találni azokat a feladatokat, amiket a megye tud a legjobban ellátni, ezért nem támogatjuk a megyei szint teljes kiüresítését.
Magyarország megyéinek megszüntetését már sokan sokféle módon megpróbálták. Senkinek nem sikerült. A jelenlegi régiós beosztás is szinte használhatatlan, nem racionális. A megyék beosztása statisztikai régiókba semmilyen történelmi hagyománnyal nem bír. Az Európai Unió nem köti meg tagországai kezét a régiós beosztás kapcsán. A történelmi-földrajzi hagyományoknak jobban megfelelő nagyrégiókat is létre lehetne hozni, avagy az egész ország is egy régiót alkothatna. Például lehetne egy „Dunántúl” régió, lehetne egy egység a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl „Alföld” régió néven, továbbá lenne egy „Budapest” régió a fővárossal és vonzáskörzetével. Ezek a régiók ráadásul lakosságszámban is körülbelüli egyezést mutatnak (3-3,5 millió lakos/régió.)
Mi lett?
A 2007-es „megye vagy régió?” vita lényegében eldőlt: a régiókból nem lett önálló közigazgatási és politikai szint, a megyék megmaradtak, de kevesebb intézménnyel és hatáskörrel. Jelképes elismerésként, 2023-tól visszakapták a történelmi „vármegye” elnevezésüket, amit 1949-ben a Rákosi-rendszer szüntetett meg. A vármegyésítés nem volt hosszú életű, a jelenlegi kormány – szintén szimbolikus – ismét megyének nevezi őket. A vármegye és a megye terminusok viszont már csak azért sem alkalmasak identitáspolitizálásra, mert már régen is szinonimaként használták a két verziót, elég, ha csak A demokratákat, Mikszáth mester kisregényét idézzük:
„(...) Molnár Pál pedig kiábrándulva fordult vissza Gyönkre nagy fejcsóválások között: - Ejnye, ejnye, már megint csak egy demokrata van a megyében.
És még jobban visszavonult azóta; de egy nagy esemény kizavarta. Meghalt az alispán: Karamáti Ferenc. Nem ideákért halt meg, ahogy pedig mindig ígérte a tekintetes úr a beszédjeiben, hanem tüdő-vizenyőben. Mindegy. Nagy villongásokat idézett elő az üresen maradt helye. A megyei pártok keményen szervezkedtek, hogy döntő csatát vívjanak.
Két jelölt állt szemben: erecskei Tóth István, a szabadelvű párt jelöltje, sógora a főispánnak, tehát hallatlan pressziók lesznek; ellenben nem kutya az ellenjelölt sem, a függetlenségi párt embere a Rákó-nemzetségből. A Rákó Miklós nagyapja ugyanis egy régi, kilencven év előtti megyegyűlésen, mikor a diétai követ, Bónis Gábor, a nádori installációról referált, mondván éneklő hangon nagy pátosszal, hogy látta vala élő szemeivel őfenségét drágaköves palatinusi ornátusban, Rákó uram közbeszólt, öreg fringiáját megcsördítvén:
- Volt-e pipa a szájában?
A tekintetes KK és RR-ek nevettek, s azontúl a Rákó-família jövője meg volt alapítva ezen kuruc-maradékokkal telített tekintetes nemes vármegyében, bejutván őkegyelmeik minden időkre a vármegyei hivatalokra alkalmatos famíliák sorozatjába. (...)”
A történet egyebekben nem úgy alakult, ahogy 2007-ben elképzeltük. A megye megmaradt, de nem kapta vissza a korábbi intézményfenntartó szerepét. Éppen ellenkezőleg: 2012. január 1-én a megyei önkormányzatok intézményeinek és vagyonának döntő részét átvette az állam – az adósságaikkal együtt. A törvény alapján állami tulajdonba kerültek a megyei önkormányzatok fenntartásában működő intézmények és az azokhoz kapcsolódó vagyon; az állam a megyei önkormányzatok fennálló adósságát is átvállalta. A kormányzat kifejezetten azzal indokolta az intézmények államosítását, hogy a megyei önkormányzatok nagy adósságállománya miatt ki kellett venni az intézményeket a megyei fenntartásból.
Vagyis 2007-ben még azt kifogásoltuk, hogy a megye alig több néhány kórház és kulturális intézmény fenntartójánál; erre 2012-ben még ezeket az intézményeket is elveszítette. A mai (vár)megyei önkormányzat alapvető törvényi feladata már nem kórházak, iskolák vagy kulturális intézmények működtetése, hanem a területfejlesztés, vidékfejlesztés, területrendezés és koordináció. A megyei önkormányzatoknak nem csak az elnevezése, de a további sorsa is kérdéses. A miniszterelnök éppen ebben a hónapban tette rájuk a célkeresztet: „A megyei önkormányzatokat a Fidesz teljesen kiüresítette. Ma már csak a szétesett ellenzék tízmilliárdos kifizetőhelyeként szolgálnak. Jelen formájában a rendszer teljesen feleslegessé és okafogyottá vált”
A 2007-ben általunk bírált regionalizáció kifejezetten olyan irányt vett, mint szerettük volna: visszafordult. A 2011 végén elfogadott szabályozás megszüntette a regionális fejlesztési tanácsokat és a megyei területfejlesztési tanácsokat; jogutódaik főszabály szerint a megyei önkormányzatok lettek. Vagyis a területfejlesztésben a hangsúly ismét a megyei szint felé tolódott.
A nagy régiók kérdésében viszont kettős rendszer alakult ki. Közigazgatási, választott politikai régiók nincsenek ma sem. Az EU statisztikai rendszerében azonban továbbra is léteznek régiók és nagyrégiók. Magyarország három NUTS–1 nagyrégiója ma Közép-Magyarország, Dunántúl, valamint Alföld és Észak, alattuk pedig nyolc NUTS–2 régió található.A ma is használt statisztikai nagyrégiós logika nagyon hasonlít a 2007-ben általunk felvetett három nagy egységre, és ezekből soha nem is lett önálló választott közigazgatási szint.
Maga a statisztikai régióbeosztás nem bizonyult érinthetetlennek. 2018-tól a korábbi Közép-Magyarország NUTS–2 régiót kettéválasztották Budapestre és Pestre, így a hét magyar NUTS–2 régióból nyolc lett. Ez fontos visszaigazolása annak a 2007-es megállapításnak, hogy nem EU-s elvárás a konkrét, örökre rögzített hét régióból álló magyar közigazgatás.
A tizenkilenc év mérlegének mindkét serpenyőjébe van mit tenni. A megyék megszüntetésére épülő regionalizáció nem valósult meg; a megye túlélte a vitát, sőt a regionális fejlesztési tanácsok feladataiból is visszakapott és újra vármegye lett belőle. Ugyanakkor az erős, intézményeket működtető területi önkormányzat sem jött létre. A (vár)megye ma sokkal inkább fejlesztési, tervezési és koordinációs szint, miközben az egészségügy, az oktatás és számos korábbi területi közszolgáltatás központi állami irányítás alá került.
Mi legyen?
A továbbiakban reakciós közösségünk bölcsességére számítunk. Hozzászólásokban várjuk mindenki gondolatait arról, hogy
- helytálló-e az elmúlt 19 év és a jelen értékelése?
- vármegye vagy megye legyen? Vagy nincs szükség egyikre sem?
A szövegszerű javaslatoknak különösen örülünk. A végén aztán ezeket a véleményeket is integráljuk reakciós mélyállami műhelyünk szellemi produkciójába, és így készítjük el a végleges anyagunkat, A jövő visszahódítása 2k45-öt.
A sorozat eddigi részei:
Állam és bürokrácia – A jövő visszahódítása 2k45
A választási rendszer reformja – A jövő visszahódítása 2k45
