A HajráZöldek YouTube-csatorna 1956-os forradalomra emlékező adásában Varga Dávid műsorvezető Tobak Csabával, a Fradi Múzeum vezetőjével és Huber Szebasztiánnal, az Üllői129.hu szerkesztőjével idézte fel a Ferencváros történetének egyik legsötétebb időszakát. A kilenc pontba rendezett beszélgetésből kiderül, hogyan próbálta a kommunista hatalom megtörni a klubot, miként őrizték meg a szurkolók a Fradi-identitást, és milyen szerepet vállaltak a ferencvárosi sportolók az 1956-os forradalom napjaiban.
1. A kommunista hatalom felismerte a sport politikai jelentőségét
A kommunista vezetés már a hatalomátvétel után igyekezett saját irányítása alá vonni a sportegyesületeket. A futball különösen fontos volt, hiszen hatalmas tömegeket mozgatott meg, ezért a pártvezetés a népszerű csapatokban politikai lehetőséget, de egyben veszélyt is látott. A Ferencváros polgári, nemzeti és vallási hagyományai, valamint önálló társadalmi bázisa miatt különösen gyanússá vált a rendszer szemében.
A klub helyzetét az is nehezítette, hogy 1944-ben Jaross Andort választották meg az elnökének. A beszélgetés résztvevői szerint ez a rövid időszak hosszú időre hozzájárult ahhoz, hogy a hatalom fasisztának bélyegezze a Ferencvárost és szurkolóit. Hangsúlyozták ugyanakkor, hogy a klubhoz kötődő legendák közül többen üldözötteket segítettek.
2. Túl jó volt a Fradi – a bajnokcsapat a hatalom célkeresztjébe került
Az 1948–1949-es bajnokcsapat kiemelkedő teljesítménnyel, 30 mérkőzésen szerzett 140 góllal nyerte meg a bajnokságot. A beszélgetés szerint éppen a csapat ereje és rendkívüli népszerűsége vált problémává a kommunista vezetés számára: attól tartottak, hogy egy még sikeresebb Ferencváros még több embert vonzana, és a szurkolótábor politikai szempontból is nehezen kezelhető maradna.
A műsorban szó esett a csapat körüli sajtóhadjáratokról és a szurkolók rendszerkritikus bekiabálásairól is. A vendégek szerint a hatalom a mérkőzéseken történteket olykor ürügyként használta fel a klub elleni fellépésre, miközben más pályákon is előfordultak botrányok.
3. Elvették a klub nevét és színeit: jött az ÉDOSZ, majd a Kinizsi
A Ferencváros megtörését nemcsak a játékoskeret meggyengítésével próbálták elérni, hanem a klub identitásának felszámolásával is. 1950 februárjától a csapat ÉDOSZ néven szerepelt, majd 1951 februárjában a Kinizsi nevet kapta. A klub színeit is megváltoztatták: a hagyományos zöld-fehér helyett piros-fehérben kellett játszania.
Tobak Csaba és Huber Szebasztián szerint ez a szurkolók számára különösen fájdalmas volt. A lelátón ugyan nem lehetett nyíltan a Fradit éltetni, sokan mégis zöld-fehérben jártak mérkőzésre, és továbbra is a klub régi nevét skandálták. A Kinizsi időszakában is megmaradt az a közösségi kötődés, amelyet a hatalom nem tudott egyszerűen rendeletekkel eltüntetni.
4. Miért nem a Fradi lett a rendszer kirakatcsapata?
A kommunista vezetésnek szüksége volt egy olyan futballcsapatra, amelyet a saját sikereinek jelképeként mutathatott fel. A beszélgetésben felmerült, miért nem a legnépszerűbb Ferencvárost választották erre a szerepre, hanem inkább a Honvédot emelték ki.
A vendégek szerint a Fradi sikereit nem lehetett volna egyszerűen a kommunista hatalom érdemeként bemutatni, hiszen a klub népszerűsége és hagyománya már korábban kialakult. A beszélgetésben Sebes Gusztáv szerepét is kiemelték, aki a kommunista sportvezetés meghatározó alakjaként ellenezte a Ferencvárost. A klub pályáját is el akarták venni, és felmerült az is, hogy Szolnokra költöztetik, ahol a Légierő csapataként folytathatta volna.
5. A játékosok és a klubhűség ára
A hatalom a Ferencváros keretének meggyengítésével is igyekezett visszaszorítani az egyesületet. A vendégek felidézték, hogy a bajnokcsapat több meghatározó játékosát más klubokhoz, köztük a Honvédhoz és a Dózsához irányították át. A Ferencvárosnak így a saját utánpótlására és a fiatal tehetségekre kellett támaszkodnia.
Külön szó esett Dalnoki Jenőről, aki a történet szerint a Honvédelmi Minisztériumban is kiállt amellett, hogy nem hagyja el a Kinizsit. Ezt követően büntető jellegű katonai szolgálatra vitték, ahonnan a mérkőzésekre is kijárt. A beszélgetésben Csikós Gyula szerepét is kiemelték: a visszavonult kapus újra játékba állt, majd vidéken kutatott fel olyan tehetségeket, akik később a Fradit erősítették.
A klubhoz való ragaszkodás nemcsak a játékosoknál, hanem a szurkolóknál is megmutatkozott. A csapat gyengítése ellenére a közönség nem fordult el a Ferencvárostól.
6. A B-közép a Kinizsi idején is Fradi maradt
A beszélgetés egyik fontos témája az volt, hogyan szurkolt a B-közép abban az időszakban, amikor a Ferencváros nevét és színeit is betiltották. A lelátón nem lehetett nyíltan „Hajrá Fradi!”-t kiabálni, a szurkolók azonban a Kinizsi B-közepeként továbbra is a régi klubjukhoz kötődtek, és vállalták ennek következményeit.
A műsorban egy 1954-es sportvezetői jelentésből is idéztek, amely szerint a Kinizsinek önmagában több szurkolója volt, mint a többi egyesületnek együttvéve. Még a Honvéd mérkőzéseire vezényelt katonák közül is sokan a Fradinak szurkoltak.
A vendégek szerint a B-közép és a Baráti Kör azért is számított veszélyesnek a hatalom szemében, mert nem pusztán nézők csoportja volt: képesek voltak a teljes stadion hangulatára hatni. A Fradi-pálya így sokak számára a rendszerrel szembeni ellenállás egyik fontos helyszínévé vált.
7. A ferencvárosi sportolók és az 1956-os forradalom
A beszélgetés kitért arra is, milyen szerepet vállaltak a Ferencvároshoz kötődő sportolók az 1956-os forradalom idején. A vendégek két jégkorongozót is megemlítettek, akik a Rókus-templom harangjának félreverésével hívták utcára az embereket. Dalnoki Jenőről azt mondták, hogy teherautóval járta a várost, és részt vett a forradalmi eseményekben. Cíbor Zoltán nevét is felidézték, akiről a beszélgetésben elhangzott, hogy fegyveresen is részt vett a harcokban.
A vendégek szerint a korabeli belügyi jelentések különösen gyakran emelték ki a Fradi B-közepét és a ferencvárosi szurkolókat. A beszélgetésben Kádár Jánosnak azt a kijelentését is felidézték, amely a B-közepet a rendszer ellenfelei között említette. A vendégek ugyanakkor nem állították, hogy kizárólag fradisták vettek volna részt a forradalomban; azt hangsúlyozták, hogy a dokumentumokban a Ferencváros szurkolótábora név szerint is megjelent.
8. 1956. november 1.: a Ferencváros visszaszerezte a nevét
A forradalom napjaiban lehetőség nyílt a klub újjáalakítására. A beszélgetésben elhangzott, hogy október 31-én jelent meg a hír: november 1-jén újjáalakul a Ferencvárosi Torna Club. A rendezvényre sok szurkoló érkezett, és a korabeli beszámolók szerint ünnepi hangulatban hirdették ki a klub újjászületését.
A vendégek hangsúlyozták: a Fradi nem egyszerűen visszakapta a nevét és a színeit, hanem a szurkolók kitartásának köszönhetően visszaszerezte azokat. A tömeg jelenléte és a klubvezetésben bekövetkező változások is azt mutatták, hogy a ferencvárosiak aktívan részt akartak venni egy önállóbb klub újjáépítésében.
A beszélgetés szerint a forradalom leverése után a hatalom már nem akart újabb nyílt konfliktust vállalni a Fradi hatalmas szurkolótáborával, ezért a klubot nem számolta fel ismét.
9. Kádárék nem megszüntetni, hanem középszerűvé tenni akarták a Fradit
A forradalom leverése után a Ferencváros helyzete ismét nehézzé vált. A műsor elején idézett, 1960-as pártvezetési kijelentés szerint a klubot nem kellett felszámolni, hanem „középszerűvé” kellett tenni. A beszélgetés résztvevői felidézték, hogy a klubhoz kapcsolódó kiadványokat korlátozták, a Fradi Csoki gyártását betiltották, és a szurkolókat továbbra is megfigyelték.
A terv azonban nem úgy alakult, ahogyan a hatalom elképzelte. A Ferencváros saját utánpótlásából olyan játékosok kerültek ki, mint Albert Flórián és Varga Zoltán, a klub pedig az 1960-as években ismét sikerkorszakot élt át. 1965-ben megnyerte a Vásárvárosok Kupáját, a döntőben a Juventust legyőzve.
A vendégek szerint a Fradi népszerűsége, a szurkolók hűsége és a klub saját utánpótlása végül erősebbnek bizonyult a politikai beavatkozásoknál. A kommunista hatalom előbb megpróbálta eltüntetni, később középszerűvé tenni a Ferencvárost, de egyik célját sem tudta maradéktalanul elérni.