Az ügynökakták nyilvánosságra hozataláról – családi történetek
Szerintem az ügynökakták nyilvánosságra hozatala a magyar rendszerváltás egyik régi adóssága 1990 óta. A mostani megvalósításról jót és rosszat is tudok írni. Jó, hogy végre történt valami, rossz viszont, hogy átgondolatlanul, politikai nyomás miatt sietve, pontatlanságokkal és megfelelő kutathatóság nélkül jelentek meg ezek az információk.
Sokan megszólaltak már a témában, és több ismerősöm is írt az ügynökaktákról, részben családi érintettség, részben kutatói vagy levéltárosi tapasztalatok alapján.
Álljon itt édesapám, Maróti Lajos története.
Az 1970-es évek elején édesapám kinevezés előtt állt a Római Magyar Intézet élére. Korábban papnövendék volt (kiugrott, de inkább kirúgott), majd fizikus, végül költő és drámaíró lett. Remek olasz nyelvtudása és kiterjedt, gyümölcsöző olaszországi kapcsolatai miatt az olasz kultúrpolitika részéről is örömmel fogadták volna. Bátyám ekkor még totyogós gyermek volt, én pedig még csak tervezés alatt álltam.
Egyik nap egy régi gimnáziumi osztálytársa kereste föl. Tudtak egymásról, de szoros kapcsolatot nem tartottak. Az osztálytárs édesanyámat is ismerte. A látogató meglehetősen furcsa kéréssel állt elő: arra kérte édesanyámat, hogy vigye le a bátyámat a játszótérre.
Szüleim nem értették a kérést. Mondták is, hogy ők mindent megbeszélnek egymással, de kis idő után édesanyám mégis elment otthonról, lehetőséget biztosítva a két férfinak egy bizalmas beszélgetésre.
Amikor édesanyám hazatért, már csak a roppant dühös édesapámat találta otthon. Elmesélte, hogy az osztálytársa éppen most próbálta beszervezni, majd az elutasítás után is határozottan felszólította, hogy a beszélgetésről soha senkinek, még a feleségének se beszéljen.
A mai ismereteim alapján valószínűleg a III/2-es főcsoportfőnökség részéről érkezett a „megkeresés”. A felajánlás lényege valahogy így hangzott: külföldre kerülsz, biztosan találkozol majd disszidensekkel és másokkal, de nem kellene igazán jelenteni semmit. Író vagy, ki tudsz találni történeteket. Ha pedig utána nem jöttök vissza Magyarországra, akkor sem érne retorzió.
Édesanyám rövid összefoglalása szerint édesapám úgy rúgta ki az embert, mint „macskát szarni”. Ennek következtében elmaradt az olaszországi kiküldetése, így én sem Olaszországban születtem meg. (Akkor az olaszok még születési hely alapján is adtak állampolgárságot. Ez jól jött volna az 1980-as évek Magyarországán.)
Az első történetnek vége.
Édesapám szerencsés volt: nem tudták zsarolni, mint oly sokakat. 1956-ban még zsenge ifjú, ráadásul fiatal házas volt. Költőként már alkotott ugyan – a híres Tűz-tánc versantológia azonban csak 1958-ban jelent meg –, de még nem volt ismert.
(Történet a történetben: apai nagyapám egy 1956-os jegyzőkönyv szerint azért nem lett munkásigazgató Győrben, és így azért maradt ki a megtorlásból is, mert a dolgozók tartottak attól, hogy túlságosan távolságtartó ember, és nem találná meg a hangot a munkásokkal. Egyébként géplakatossegédként kezdte, majd mérnök lett, és főtechnológusként / főmérnökként ment nyugdíjba.)
Vissza édesapámhoz. Nem zsarolták meg, és csak egyszer került át a tűrt kategóriából a tiltottba. Hogy a két eset összefüggött-e, azt sajnos már nem tudom, de az időszak azonos.
A ki nem mondott publikálási tilalom alatt is hívták édesapámat követségekre, kulturális eseményekre. Ezeken rendszeresen összefutott Aczél Györggyel (a fiatalabbak kedvéért: kommunista kultúrpápa, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, miniszterelnök-helyettes), aki ezekről a szilenciumokról döntött.
Édesapám minden ilyen találkozón odalépett Aczélhoz, és azt mondta: „Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Maróti Lajos író vagyok.”
Aczél hiú ember volt. Eleinte szabadkozott, hogy dehogynem, hát nem emlékszel? (Akkori szokás szerint Aczél tegeződött a kulturális elittel.) Egy idő után azonban már nagyon kínos lett számára a helyzet. Rövid időn belül a tilalmat visszavonták.
Édesapám nemcsak szerencsés, hanem karakán ember is volt.
Nagyon sokat gondolkodtam ezen a két történeten. Nem vagyok benne biztos, hogy a hetvenes évek elején én is elég opportunista lettem volna-e ahhoz, hogy aláírjam a beszervezési nyilatkozatot, majd ne jelentsek, ahogy annyi becsületes ember tette. Még az ismeretségi körömben is előfordult, hogy valaki olyan jelentéseket adott le, amelyeknek semmi közük nem volt a valósághoz, és ezért roppant gyorsan ki is zárták. (És persze voltak szerencsétlenebb beszervezettek is, és aljas besúgók is.)
Nem tudom, hogy én meg tudtam volna-e tenni azt, amit apám.
Ebből a szempontból én is szerencsés vagyok: később születtem, mint hogy ilyen döntési helyzetbe kerülhessek.
Egyéb tanulságot én most nem vonnék le.
/A történetek családunk igaz történetei, a családi emlékezet természetes korlátaival. A bejegyzés elkészítéséhez a ChatGPT segítségét is igénybe vettem. A kép illusztráció, mesterséges intelligenciával generált illusztráció/