A politika politikát akar, semmi mást. Eddig terjed a horizontja. De hogy jön ahhoz a politikai gondolkodás, amely a szellemhez képest mérhetetlenül alacsonyrendű – és amelyet gondolkodásnak nem is nevezhetünk, főleg ha Heidegger Mit hívunk gondolkodásnak? című művét vesszük észbe –, hogy belemásszon egy ilyen magas, isteni arcba? Hogyan lehetséges ez a hübrisz?
Hát úgy, ahogy az individuális lélek képes megrontani a szellemet. A politikai szimpátia érzelmekről szól. Család, neveltetés, tapasztalatok, barátságok, olvasmányok, véletlenek, meg még ki tudja, miféle lelki erőterek alakítják. Hogy kire szavazzak, azt nem érvek és ellenérvek döntik el. A miniszterelnök-jelöltek vitáját mindig hülyeségnek tartottam. Senkit nem érdekelnek az ellenjelölt érvei.
A homo politicus nem valami nagy észlény. És egyre kevésbé az, ahogy figyelem a mai közéletet.
De az ember nem azért a szellem embere, hogy ezzel kibéküljön. „Lehetetlen, hogy senkié vagy emberé az élet.” Barátaim között sokan vannak, akikkel nem tartozom egy politikai „táborba”. Szükségünk van az olyan emberek társaságára, akikkel egymás fékei és ellensúlyai lehetünk, ha politikáról van szó. Ez óvja meg mindkettőnket a teljes elhülyüléstől. A politikai vita ilyenkor általában magasabb szintre, szellemi síkra száll, és ott, az érzelemmentesben, a lelkeken túl forogja ki magát.
Igaz, hogy ez még csak a „kezdd magadon” szintje. Itt tartok. Még nem találtam ki, hogyan legyen ebből országos szellemi mozgalom. Pedig az árkokat be kellene temetni, és lehetőleg nem hullákkal.