(...)
Magyarország szempontjából a kép kettős. Egy kis, nyitott gazdaságnak, amely mindkét nagyhatalommal szoros gazdasági kapcsolatokat ápol, a kínai–amerikai viszony stabilizálódása jó hír:
minél kevésbé éles a nagyhatalmi szembenállás, annál kisebb a nyomás,
hogy választani kelljen, és annál nagyobb a mozgástér. A washingtoni modell – az érzékeny és a nem érzékeny ügyek szétválasztása, a kereskedelem egy részének leválasztása a geopolitikai vitákról – megfelel a magyar gyakorlatnak. A másik oldalon viszont ott a figyelmeztetés: a két nagy egymás között, mások feje fölött tárgyal – Európa ritkaföldfémeiről, Tajvan fegyvereiről, egymás kereskedelmi kvótáiról –, és ebben a világban a kisebb szereplők nem alanyai, hanem tárgyai az alkuknak. A stratégiai stabilitás rendszere a két résztvevőnek kényelmes; mindenki másnak azonban dolgoznia kell azon, hogy kitalálja, miként fér be ennek keretei közé.
Saját porta
Mit hozott tehát a washingtoni csúcs? Trump szerint a felek „hatalmas lépéseket” tettek, Hszi szerint a tárgyalások „új tartalommal” töltötték meg a konstruktív stratégiai stabilitást. A CNN elemzése szerint a csúcs pompában erős, tartalomban gyenge volt, és Kínát ez tökéletesen kielégíti.[36] Valójában mindhárom állítás igaz. Egyetlen súlyos ellentét sem oldódott fel: sem Tajvan, sem a chipembargó, sem a ritkaföldfémek, sem Irán ügyében nem történt áttörés. Ami történt, az az intézményesülés: a Kereskedelmi és a Befektetési Tanács működik, elindult egy MI-párbeszéd, és a felek kölcsönösen megígérték, hogy elmennek egymás multilaterális csúcsaira. A kapcsolatot menedzselő gépezet még bejáratás alatt van, de működik.
Ha mindenképpen eredményt kell hirdetni: Peking elérte, amiért jött – megkapta az egyenrangú bánásmódot, az amerikai jóváhagyást a saját fogalmi keretére, a hónapok óta lebegtetett tajvani fegyverszállítás további elnapolását, s mindezt lényegében két panda árán (és azokat is csak kölcsönbe adta) –, miközben semmilyen fontos kérdésben nem engedett. Trump kapott egy választás előtti agrár- és szénexport-ígéretet („a farmerek nagyon boldogok lesznek”),[37] illetve egy párbeszéd-mechanizmust a szuperintelligenciáról, amelyet – legalábbis a hazai közönségnek – a saját maga által kedvelt néven nevezhet. A strukturális versengés a technológiai, katonai és gazdasági vezető szerepért ugyanott tart, ahol tavasszal, csak azóta
mindkét félben még jobban tudatosodott, hogy ezt a versengést érdemes keretek között tartani.
A kereteket viszont mindkét fél másképp határozza meg.
A következő hónapok menetrendje sűrű. Szeptember 28-án nyilvánosságra kerülnek a Kereskedelmi Tanács listái; november 3-án félidős választás lesz az Egyesült Államokban, amely után Trump céljai megváltozhatnak; novemberben Sencsenben, decemberben Miamiban találkozik újra a két elnök; január 10-én lejár a fegyverszünet, amelyet – ha a mintázat kitart – ismét meghosszabbítanak; 2027 őszén pedig pártkongresszus jön Kínában, amelyen Hszi a negyedik ciklusára készül, s amelyet heves hatalmi harcok és helyezkedések fognak megelőzni, befelé fordítva így a figyelmet, míg az USA-ban lényegében megkezdődik az elnökválasztási kampány. Az tűnik valószínűnek, hogy az eddig kialakított rendszer rövid távon működni fog, egészen addig, amíg valamelyik fél nem jut arra, hogy többet nyer a felrúgásával, mint a fenntartásával. A várható belső küzdelmek felé fordulás a belátható jövőben mindkét felet abban teszi érdekeltté, hogy a „konstruktív stratégiai stabilitás” keretrendszere fennmaradjon,
s időlegesen lemondjanak egymás megmattolásának szándékáról
– de persze történelmileg ez egy átmeneti állapot, aminek előbb-utóbb vége szakad, és akkor újabb játszmák jönnek.
(...)