(...)
Tisztán emlékszem az érzésre, ahogy április 12-én tudósítani indultam a fideszes eredményváróra. Örülnöm kellett volna, hogy pár óra, és vége a NER-nek. Ehelyett valami mély, tompa szomorúságot éreztem. A tökfelesleges, értelmetlen rossz előérzetét, hogy most még kint a városban mászkál pár ember, akikkel estére megtelik a traumatológia. Esetleg pár hullazsák.
Máig nem tudom, hogy nem lett ebből lázadás.
Hogy azok az emberek, akiket másfél évtizeden át kondicionáltak a paranoiára, mindenki más szívós gyűlöletére, akiknek másfél éven át a Nézőponttól, az Alapjogokért Központtól, a Társadalomkutatótól és a Századvégtől a Megafonig minden csatornán azt hazudták, hogy a Fidesz stabilan vezet és hogy az összes magyar közvélemény-kutató a CIA–Soros–Ukrajna-gyíkemberek megbízásából nem mond igazat, szóval azok végül miért fogadták el a választás számukra totálisan hihetetlennek hangzó, brutális végeredményét.
A legvalószínűbb, hogy egyszerűen olyan brutálisan nagy, zsibbasztó volt a sokk, hogy a fideszesek akcióképesebbjei egyszerűen elfelejtették felszedni a kockakövet, illetve ilyen különbség mellett a NER-vezetőknek sem volt érdekük megreszkírozni a lázítást, és gyorsan lefújták a bulit.
Azonban még egyszer hangsúlyozom: ez nem Mráz Ágoston Sámuelen és a kollégáin múlott. Ők szépen, engedelmesen locsolták nagy ívben a benzint a pesti utcán, és csak a jóisten kegyelme mentett meg mindenkit, hogy végül senki sem vette elő a gyufát.
(...)