(…)
1988-ra már nem lehetett úgy tenni, mintha a Duna ügye egyszerű környezetvédelmi vita lenne. Grósz Károlyt 1988 májusában az MSZMP új főtitkárává választották. Ennek hatására május 27-én több ezren gyűltek össze tüntetni Budapesten a vízlépcső ellen. Június 28-án pedig a Politikai Bizottság külön napirenden tárgyalta az ügyet. A döntéshozók ekkor már pontosan látták, hogy a vízlépcső politikai kérdéssé vált, Grósz maga is felismerte ezt, miközben a beruházás leállítását továbbra sem vállalta, inkább az Országgyűlés elé terjesztette az ügyet.
Szeptember 12-én a korábbi tüntetésnél is nagyobbat sikerült a környezetvédőknek megszervezniük. Közel húszezren vonultak a Parlament elé, ami 1956 októberét követően az első volt. A tüntetők petíciót juttattak el Grósz Károlynak, Straub. F. Brúnónak és Pozsgay Imrének, melyben követelték az ügy demokratikus rendezését. A transzparenseken pedig már nem csak a vízlépcsőről volt szó, megjelent a „Grószmaros” és a „Grószmars” felirat is. Ekkor vált világossá, hogy Bős–Nagymaros ekkor már nemcsak a Dunáról szól, hanem arról is, képes-e a társadalom beleszólni az ügyekbe, ami korábban kizárólag a pártállam privilégiuma volt. Végül 1989. június 2-án az Országgyűlés jóváhagyta a nagymarosi építkezés felfüggesztését.
A Duna-kör ezzel elérte, ami évtizedekkel korábban elképzelhetetlennek tűnt: a pártállam meghátrált.
Csernobil és Bős–Nagymaros végső soron ugyanarra mutatott rá: az államszocializmus képtelenségére az alkalmazkodásra. Nem pusztán rossz gazdasági vagy politikai döntések miatt, hanem mert az ideológiai merevség nem engedte, hogy a rendszer beismerje a hibáit. A sztálini iparosítás óta a hatalmas erőművek, gyárak és kombinátok mind a szocializmus felsőbbrendűségét voltak hivatottak bizonyítani a Nyugattal szemben. Ennek a törekvésnek sokszor alárendelték a szabályokat, legyen szó egy reaktor biztonsági kockázatairól vagy egy vízlépcső környezeti hatásairól. Ezt a gondolkodásmódot testesítette meg a csernobili atomerőmű és a bős–nagymarosi vízlépcső is.
A kettő között mégis van egy lényeges különbség: Csernobilban bekövetkezett a katasztrófa, a Dunán viszont a társadalmi ellenállás még időben megállította a beruházást. Mindkét esetben ugyanaz rendült meg: a hatalom hitelessége, amit az elhallgatás és a kritikák semmibevétele végleg aláásott. Ez a bizalomvesztés pedig hozzájárult ahhoz, hogy néhány éven belül a rendszer maga is összeomlott. Ezért joggal nevezhetjük Bős–Nagymarost az MSZMP Csernobiljának.
(…)