(...)
Manapság a szembenézés, számvetés, önkritika és hasonló címszavak alatt gyakran előkerül, hogy a jobboldal nem figyelt kellőképpen saját értelmiségének kritikai mutatóujjára, ezért el is vesztette annak támogatását. Az kétségtelen tény, hogy a 2026-ban megbukott hatalom elfelejtett több hangszeren játszani, műsora rendkívül egyszólamúvá vált, és ennek nyilván része az értelmiségi hangok felszívódása is. A magyar jobboldal és az értelmiség viszonyának hosszú és viharos történetébe most nem mennék bele. Az viszont tény, hogy a jobboldal rendre alábecsüli az értelmiséget, tekintettel arra, hogy nincsenek sokan, miközben hatásuk nagyobb és szerteágazóbb valóban csekély számosságuknál. Mindenesetre a szakítás vagy elhidegülés kétirányú volt.
Vegyük a polgári-bezzegkonzervatív értelmiséget, amely vagy valódi morális háborgásából, vagy egyszerű (rossz) számításból fordult szembe a NER-el. Bezzegkonzervatívjaink fő kritikája az volt a Fidesz-kormánnyal szemben, hogy nem elég mérsékelt, hogy páros lábbal trappol át politikai, jogi, alkotmányossági alapelveken, hogy nem követi szolgaian az idealizált angolszász vagy nyugat-európai politikai modelleket, és hogy nem elég hű szövetségese azoknak, akikkel e szövetség kőbe lett vésve in aeternum amen. Hogy ezek az idealizált modellek a mintaképnek tekintett országokban mennyire felelnek meg a tényleges valóságnak ott helyben is, azt most hagyjuk. Mindenesetre a lényeg annyi, hogy a bírálat jellege egyszerre volt ízlésbeli – a fideszesek gumicsizmás parasztok, akik nem tudnak késsel-villával étkezni –, és politikai-erkölcsi. E polgári-konzervatív értelmiség aztán könnybe lábadt szemmel köszöntötte eszméinek megvalósítóját, egy elsőrangú influenszert, aki pecsétes gatyában dobta be a telefont a Dunába, illetve üdvözölte ezen influenszer forradalmát. Köztük olyanok is persze, akiket a NER kínkeserves, havi több millió forintos, többnyire sine cura állásokkal küldött belső emigrációba.
Hiszen mi volna polgáribb, konzervatívabb annál, hogy valaki pecsétes gatyában végre forradalmat hajt végre,
és valóban átgázol minden írott és íratlan, állítólag szent alapelven és gyakorlaton? Gyanús, hogy a polgári-konzervatív értelmiség tényleg értelmiségként viselkedik, azaz remekül csomagolja saját ressentimentjét, sérelmeit, bosszúvágyát mindenféle csodálatos elvbe, eszmébe – ami nem meglepő, hiszen ez az egyetemi tananyag gerince. Még ennél is kevésbé volt látványos azoknak az útja, akik igyekeztek eltávolodni a praxis világától és bezárkóztak az elméletekbe.
Akár bal-, akár jobboldali értelmiségiekről beszélünk, jellemzően a világelutasítás két útját látják maguk előtt, az eszképizmust vagy a forradalmat.
A kiindulópontjuk ugyanaz: a létező, fennálló világ borzalmas, elviselhetetlen, ezért abból valamiféleképpen ki kell törni, azt meg kell haladni. Az eszképizmus útja a szellemi remetéé. A civilizáció által megrontott emberi viszonyoktól távol szeretne lenni, ahol békésen élheti világát és áldozhat kontemplatív tevékenységének. Ez – legalábbis olykor – kétségtelenül vonzó ábránd, ám jellemzően ezeket az üzeneteket hűtött-fűtött termekben adták elő, ahol volt catering is. Tehát az értelmiségi eszképista nem válik prepperré. Inkább beszélni szeret a kivonulásról, míg a valóban kivonuló jellemzően nem beszél, csak kivonul. A kivonulás ugyanis kényelmetlenségekkel jár, például hajnalban kell kelni és nincs két lépésre cigipapír a boltban.
(...)