Nem értette, hogy miért omlott össze olyan gyorsan minden. Pedig őt szerették, mi több, csodálták. Ha kellett, és persze sokszor kellett, tartottak, talán féltek is tőle. Népszerűségük szárnyalt. Ő is látta a számokat. Azokat nem nehéz megérteni, a hülye is tudja, hogy a 40 nagyobb, mint a harminc. Mégis elbuktak. Nem érti az okokat. Csak beszél. Nem érti például, – talán nem mondták el neki? –
hogy amit támogatásnak látott, érzett az nem valami homogén dolog.
Mert a támogatás soha nem egyetlen forrásból táplálkozik. Vannak, akik a politikai tartalommal azonosultak: az ígéretekkel, az értékekkel, a döntésekkel vagy az eredményekkel. Vannak, akik az ő személyéhez kötődtek. Nem annyira azt támogatták, amit tett, hanem hitték az ő rendkívüli képességét, az erőt, a küldetést, amelyről úgy hitték, biztos kézzel vezeti az országot.
Aztán voltak akik rendet láttak: kiszámíthatóságot, folytonosságot, ismerős intézményeket és viszonyokat. Megint mások a hatalomhoz való közelségből reméltek előnyt, hozzáférést, biztonságot vagy érvényesülést. És voltak, akiknek a hallgatását vagy látszólagos egyetértését nem támogatás, hanem alkalmazkodás magyarázta: a konfliktus kerülése, a többséghez igazodás.
És voltak, akik nem támogatták a hatalmat, hanem engedelmeskedtek neki. Mert aki hatalmon van, nemcsak vonzani képes, hanem kényszeríteni is.
(...)