„Itt állok, másként nem tehetek” – mondta annak idején Luther Márton, amikor azért idézték a wormsi gyűlés elé, hogy visszavonja a tanait. Van, amikor az ember szakmai integritása és lelkiismerete ellentétbe kerül a fennálló renddel. Komoly feszültséget okoz ez, hiszen különösen pedagógusok esetében nagyon fontos a kiszámíthatóság, a rend és a fegyelem biztosítása. Ugyanakkor a rendnek, az állam által létrehozott jogi kereteknek végső soron az embereket kell szolgálnia, és ha nem ezt teszi, ellentmondás keletkezik a közjó és az állami jogrend között. A magyar állam az elmúlt 16 évben egyszerre növelte a pedagógusok terhelését és csökkentette a jogaikat. A sztrájkjog kiüresítésével végképp elvette tőlük azt a lehetőséget, hogy jogszerűen kifejezhessék aggodalmukat a gyermekek jövője iránt.
Pedig amikor 21. századi kompetenciákról beszélünk, akkor ott a kreatív és kritikai gondolkodás kiemelt szerepet kap. A kritikai gondolkodás kell ahhoz, hogy észrevegyük, hogy baj van, a kreatív gondolkodás pedig ahhoz, hogy megoldjuk a problémát és egy magasabb szinten létrehozzunk egy új rendet. Vegyük észre, hogy a kritikai gondolkodás nem kritizálást vagy öncélú rendbontást jelent, hanem bátor cselekedet, amely a nem működő szabályok helyett újakat szeretne hozni. A 21. század tele van olyan kihívásokkal, amelyekre pont a kreatív és kritikai gondolkodás a válasz. Így az alapvető cél, hogy a gyerekeinket olyan pedagógusok tanítsák, akik rendelkeznek ezekkel a kompetenciákkal.
Az előző rendszer üldözte a kritikai gondolkodást
és ezzel nemcsak az így gondolkozó tanárokat üldözte el a pályáról, de a gyermekeink jövőjét is kockáztatták. Ma azért vagyunk itt, hogy megemlékezzünk azokról, akik az elmúlt 16 évben mertek bátran kiállni és kritikai módon gondolkodni. Én magam is részt vettem számos tüntetésen: ott voltam Sándor Mária felszólalásán a jobb egészségügy érdekében, ott voltam a CEU elüldözése elleni megmozduláson, ott voltam az akadémiai kutatóintézeti hálózat átalakítása elleni rendezvényen, és ott voltam a középiskolás diákok tüntetésein is, amelyeket a tanáraik melletti szolidaritás hajtott. Tettem ezt úgy, hogy nem voltam sem ápolónő, sem MTA-kutató, sem CEU-professzor, sem pedagógus, sem diák. Tettem ezt magyar aktív és felelős állampolgárként. E rendezvények idején nem mindig lehetett érezni a társadalmi szolidaritást és empátiát. Pedig az együttérzés szintén fontos kompetencia: ha valódi együttműködést szeretnénk, át kell tudnunk érezni mások problémáit.
2026 április 12-én végre elértük azt a kritikus tömeget, amely a változáshoz kellett,
és talán végre bevezeti a magyar társadalmat a 21. századba. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, kellettek Önök, vagyis azok a bátor emberek, akik már korábban is felemelték a szavukat és kiálltak, mint annak idején Luther Márton.
És itt szeretnék a magyar állam nevében bocsánatot kérni mindazoktól, akiket meghurcolt az előző rendszer, elsősorban azoktól a pedagógusoktól, akik kénytelenek voltak elhagyni a pályát. Szeretném hangsúlyozni, hogy várjuk őket vissza a pályára. Ennek érdekében új vezetést szeretnénk kialakítani a tankerületek rendszerében, és nagyobb autonómiát adni mind az intézményvezetői, mind a pedagógusi szinteken. Ahhoz, hogy a kritikai gondolkodás lehetővé váljon, visszaállítottuk a pedagógusok sztrájkjogait, és az új nemzeti tanterv központi elemévé szeretnénk tenni a kreatív és kritikai gondolkodást.
Magam is döbbenten tapasztalom, hogy mennyire áthatja még ma is a mindennapokat a politikával átitatott NER rendszere.
Önök bátorságból már példát mutattak, most a pedagógustársadalom egészén a sor, hogy merjen élni a jogaival, most éppen a tankerületi vezetők pályázatainak véleményezésével.
Nem lesz könnyű menet, még mindig sokan félnek.
Kérem, ne tegyék, csak akkor tudunk kilábalni innen, ha mindenki a maga helyén teszi, amit tenni kell, bátran, nyitottsággal, méltósággal.”