(...)
Az életmű körüli vita Makovecz halálával sem ért véget. Talán éppen ez bizonyítja, hogy nem lezárt történetről van szó. Kiállítások, helyreállítások és újra elővett tervek kényszerítenek bennünket arra, hogy időről időre ismét eldöntsük, mit őrzünk meg belőle, és mit kezdünk vele.
Az örökség mai feladata
Makovecz késői összegzésében az ember természeti, társadalmi és szellemi állapotát nevezte meg a környezetalakítás kiindulópontjaként. Ugyanitt
a családi ház tervezését a nagy temploméval azonos jelentőségű feladatnak mondta.
Ez a kijelentés a látványos középületeknél szélesebb körben teszi mérlegre az életművet. Egy bejárat esővédelme, a konyha és a kert kapcsolata vagy a több nemzedék együttlétére alkalmas szoba is arról beszél, milyen életet tart elképzelhetőnek az építész. A mai lakásépítés döntéseit telekár, finanszírozás, építési szabályzat, energetikai követelmény és értékesíthető négyzetméter határozza meg. Ezek valós korlátok, egyikük sem oldható fel költői szándékkal. A tervezés mégis szegényebb lesz, ha a lakó csupán egy alaprajzi funkció hordozójaként jelenik meg. Az érkezés, az egyedüllét, a közös étkezés, a tárolás, az öregedés vagy a gyász mind térbeli helyzeteket kíván. Makovecz munkássága arra emlékeztet, hogy e hétköznapi tapasztalatok ugyanúgy építészeti anyagok, mint a tégla vagy a fa.
(...)
Martin Heidegger az építést a lakásból, a lakást pedig az ember földi létezésének módjából értelmezte. Makovecz nem Heidegger téziseit fordította épületté, a párhuzam mégis használható. Mindkettőjüknél a helyhez tartozás több fizikai elhelyezkedésnél. Idő, gondoskodás és ismétlődő használat kell hozzá. Egy ház akkor válik otthonná, amikor a lakó már ismeri a reggeli fény útját, tudja, hol szárad meg lassabban a fal, és saját mozdulataihoz igazítja a teret. Az építész ennek feltételeit teremtheti meg; az otthonosságot készen nem tudja átadni.
Makovecz mai jelentősége kevéssé függ attól, hány új épületen jelenik meg az ő formavilága.
A másolat rendszerint könnyebb, mint a módszer folytatása. A módszer helyszíni figyelmet, anyagismeretet, a használókkal folytatott valódi egyeztetést és világos szerkezeti döntéseket kíván. A digitális tervezés, az ipari előregyártás és a korszerű épületgépészet ebben nem ellenfél. Akkor szolgálják jól az épületet, ha a terv emberi és táji feltételei már tisztázottak.
(...)
Egykori országos főépítészként azt tapasztaltam, hogy a házak sorsát végül nem az ünnepi mondatok, hanem a helyi felelősség, a használók ragaszkodása és a következetes gondozás dönti el. Makovecz öröksége ezért számomra közös szakmai kötelezettség: megérteni, használni, kijavítani és továbbadni azokat az épületeket, amelyekben Magyarország önmagáról próbált gondolkodni.
Az életmű mérlege mégis egyértelmű.
Makovecz visszaadta az építészetnek azt a jogát, hogy az emberről, a közösségről és a hely történetéről nagy kérdéseket tegyen föl.
Sok magyar építészt kimozdított a szabványos válaszok biztonságából, és olyan műhelyeket hozott létre, amelyekben a tervezés társadalmi cselekvéssé válhatott. Házai között vannak nehezen használhatók és sebezhető részletekkel megépítettek. A legjobbak mégis megkerülhetetlen mércét állítanak: az épület akkor válik kultúrává, amikor túlél a puszta programteljesítésen, és nem veszíti szem elől az embert, aki benne él.
Farkasréten a faívek ma is tartják a teret. Öregszenek, javítást kérnek, és újabb nemzedékek lépnek közéjük. A ház azon a napon is végezte a feladatát, amikor tervezőjétől búcsúztak benne: helyet adott az elválásnak, irányította az érkezők mozgását, és közös rendet teremtett a személyes gyász körül.
Makovecz öröksége akkor marad élő, ha a házakat használjuk, pontosan gondozzuk,
és minden beavatkozás előtt megértjük, miért épültek úgy, ahogyan ma előttünk állnak.