Egy teljesen új és példátlan valóságba léptünk

Vlagyimir Putyin orosz elnök beszéde a Valdaj Klubban október 1-jén

Hölgyeim és uraim, kollégák!

A hagyományoknak megfelelően ismét összegyűltünk a Valdaj Nemzetközi Vitaklub éves fórumán, hogy megvitassuk a világ legégetőbb kérdéseit.

Mindig is arra törekedtünk, hogy ne csupán diagnózist adjunk a világ állapotáról, hanem felvázoljuk a kialakulóban lévő világrend körvonalait is.

Meggyőződésem, hogy a Klub szellemi örökségére és a sokéves, közvetlen és őszinte párbeszédre bizonyosan szükség lesz akkor, amikor előbb vagy utóbb mindannyiunknak – Keletnek és Nyugatnak, Északnak és Délnek – meg kell állapodnunk egy olyan új világrend kialakításának elveiről, amely képes évtizedekre biztosítani az emberiség előrehaladását és fejlődését.

Sajnos el kell ismernünk, hogy ma más, sürgetőbb és élesebb feladatokkal állunk szemben. Bár a moderátor arról beszélt, hogy mindenkit meg kellene nyugtatni, ezek az akut problémák nem tűntek el.

A nemzetközi színtéren tapasztalható aggasztó tendenciák arra kényszerítenek bennünket, hogy mindenekelőtt ne azon gondolkodjunk, miként lehetne a jövőben bölcsebben, hatékonyabban és igazságosabban megszervezni a globális együttműködést – bár természetesen mindez létfontosságú –, hanem azon, hogyan őrizhetjük meg itt és most a világbékét és a biztonságot, amikor számos korábban kialakult jogi normát félretettek, az újak pedig még nem alakultak ki.

Mit kell tennünk a legkatasztrofálisabb forgatókönyvek elkerülése érdekében? A közös jövőnkért viselt felelősség sokkal több puszta elvont jelszónál. Gyakorlati intézkedések egész sorát jelenti, amelyek célja megakadályozni, hogy az emberiséget a túlélés határára sodorják, és elkerülni a helyrehozhatatlan következményeket.

A világ fejlődése döntő fordulóponthoz érkezett.

Ennek oka nem pusztán a politika; a politika, mint mindig, mélyreható változások következménye. Átalakulások zajlanak minden területen: gyakorlatilag a technológia valamennyi ágától társadalmaink szerkezetéig; az éghajlattól az orvostudományig; a hadtudománytól a bioetikáig; az energia jövőjétől a demográfiai változásokig; az általános digitalizációtól és a mesterséges intelligenciától egészen a gazdasági fejlődés teljesen új modelljeiig. A felsorolást folytathatnánk. Ezek a tényezők együttesen egy alapvető átalakulás feltételeit teremtik meg. Egyelőre nem tudjuk teljes mértékben felmérni vagy végérvényesen értelmezni ennek minden körülményét és következményét, már csak azért sem, mert ezek a változások egyszerre zajlanak, és a társadalmakra, illetve az államokra gyakorolt hatásuk ellentmondásos. De erre még visszatérek.

A már végbement és az előttünk álló változások léptéke valóban óriási. Úgy tűnik, ezt értjük is – ezt bizonyítja a jövőről folyó számtalan vita, amelyeket gyakran áthat a bizonytalanság és a kiszámíthatatlanság miatti aggodalom –, az emberiség azonban még nem fogta fel teljes egészében az előtte álló kihívás valódi nagyságát. Egy teljesen új és példátlan valóságba lépünk. A fenyegetések és veszélyek elválaszthatatlanul összefonódnak a lehetőségekkel és a kilátásokkal; nem lehet őket különválasztani egymástól. Egész életmódunk változik.

Megismétlem: itt nem csupán, sőt nem is elsősorban a nagyhatalmak közötti erőviszonyok változásáról vagy a gazdasági és technológiai befolyás újraelosztásáról van szó. Mindez természetesen fontos, és valóban végbemegy. A legfontosabb azonban az, hogy ezek a változások érintik az ember biológiai és erkölcsi természetét, lényünk legmélyéig hatolnak, és befolyásolják életmódunkat, valamint világszemléletünk alapjait. A technológia szó szerint fantasztikus lehetőségeket nyit meg az élettartam meghosszabbítása és az életminőség javítása előtt. Ugyanakkor teljesen új szintre emeli az egész emberiség elpusztításának lehetőségét is, legyen szó katonai konfliktusokról, a környezet gyors leépüléséről vagy az általunk elindított technológiai folyamatok feletti ellenőrzés elvesztéséről.

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen légkör szükségképpen fokozza az emberek és társadalmak szorongását,

és növeli a belső feszültségeket, amelyek a bizonytalanságból és abból fakadnak, hogy nem értjük, mit hoz a holnap. Ennek egyik következménye a belpolitikai „láz” számos országban, annál is inkább, mert a hagyományos pártrendszerek egyre kevésbé képesek tükrözni a gyorsan változó társadalmi struktúrákat. Bármely állam számára – függetlenül attól, milyen jól szervezett, illetve milyen kulturális és történelmi hagyományokra támaszkodik – a belső stabilitás, azt hiszem, egyetértenek velem, mindig mindennél fontosabb. Ennek megőrzése érdekében a kormányok igen sokféle intézkedést hozhatnak, olyanokat is, amelyek hatással vannak a határaikon túli helyzetre, a szomszédos országokra, régiókra, sőt az egész világra. Más szóval sajnálatos módon instabilitást exportálhatnak, ami csak tovább súlyosbítja és fokozza a feszültséget, és – ha fogalmazhatok így – tovább növeli a nemzetközi környezet általános terhelését.

Bármilyen forgatókönyv valósuljon is meg a világban az előttünk álló években, a nemzetközi konfliktusok sajnos valószínűleg folytatódni fognak. Ennek részben az az oka, hogy a jelenleg zajló mélyreható változások és az általuk teremtett lehetőségek táplálják az ambíciókat, és ösztönzik a kockázatvállalást egy nagynak tűnő nyereség reményében. Bárcsak tévednék ebben az értékelésben, de a tartós tendenciák, amelyeket látunk, sajnos ennek ellenkezőjére utalnak.

Mindazonáltal továbbra is meg vagyunk győződve arról, hogy hosszú távon, ahogy a világ eltávolodik a nyugati hegemóniától, a nemzetközi helyzet fokozatosan javulni fog, és egy stabilabb, demokratikusabb és szabadabb,

többpólusú nemzetközi rend alakul ki.

Ugyanakkor az is világos, hogy az ilyen világrendhez vezető úton az államok, a közösségek és minden egyes ember különféle kockázatokkal szembesül majd. Ez a mélyreható változások időszakában elkerülhetetlen. Ezért a kockázatok minden szinten – a globálistól az egyéniig – történő minimalizálása ma a politikai döntéshozók, az üzleti vezetők, a tudomány meghatározó személyiségei és általában a vezető szerepet betöltő emberek legfontosabb feladata. Sok múlik rajtuk. A felelősség azt is jelenti, hogy segíteni kell az embereknek megérteni ezeket a kockázatokat és felkészülni rájuk, hogy az egyének és családok ne maradjanak egyedül például a biztonság, a változó munkaerőpiac vagy a digitális környezet problémáival.

Mi fontosabb napjainkban: az óvatosság és a józan ítélőképesség, hogy ne sodorjon el bennünket az ellenőrizetlen változások lavinája, vagy a határozott fellépés, amellyel megpróbáljuk leküzdeni a kedvezőtlen forgatókönyveket, illetve saját céljainkra felhasználni a kialakult körülményeket? Erre nincs egyértelmű válasz, mert minden egyes helyzet a maga racionális magatartását követeli meg.

A döntéshozók természetesen igyekeznek alkalmazkodni ahhoz, ami körülöttünk történik. Az általuk „polikrízisnek” nevezett, mindent átfogó és mindenütt jelen lévő válság közepette azonban nehezen tudnak túllépni a mindennapi igazgatási gondokon és határidőkön, és hosszabb távú perspektívából szemlélni a helyzetet.

A felelősség terhe óriási, a hibák ára pedig súlyos lesz, a jövő szempontjából is.

A közvetlen célok hajlamosak háttérbe szorítani a stratégiai célkitűzéseket. Ez természetesen érthető, ugyanakkor rendkívül veszélyes. Számos jelenlegi kihívásra lehetetlen úgy válaszolni, hogy ne vegyük figyelembe, jelenlegi cselekedeteink miként hatnak majd a jövőnkre. Ahogy az orosz politikai gondolkodás egyik ismert klasszikusa mondta: látni kell az erdőt a fáktól.

Mi tehát az általános helyzet? Nyilvánvaló, hogy az állami érdekek és cselekvések közötti egyensúly megteremtésére az előző évek során kialakított mechanizmusok már nem képesek teljes mértékben és hatékonyan betölteni szabályozó szerepüket. Nem azért, mert rosszak, hanem mert megváltoztak azok a körülmények, amelyek között annak idején létrehozták őket. A kialakuló új valóság természetesen új eszközöket fog életre hívni, de ez hosszú folyamat lesz. Legyünk őszinték: ma egyes nemzetközi szervezetek gyakran nem csökkentik a kockázatokat, sőt olykor maguk teremtenek és provokálnak ilyeneket azzal, hogy egyetlen ország vagy országcsoport érdekeit szolgálják. Pedig ezeket a struktúrákat más célra hozták létre.

Kritikus hangok érik az Egyesült Nemzetek Szervezetét, ezt az alapvető fontosságú intézményt is. Alapokmánya szerint a nemzetközi ügyek központi koordinációs mechanizmusaként kellene működnie. Ez a kritika természetesen nem mindig objektív, de léteznek megalapozott kifogások. Ezek részben abból erednek, hogy az ENSZ – jóllehet a legreprezentatívabb nemzetközi szervezet – irányításában elmarad az eredeti elképzelésekben szereplő kollektív és demokratikus elvektől. Nyugati országok egy szűk csoportja aránytalanul nagy befolyással rendelkezik. Minden mérce szerint globális kisebbséget alkotnak, miközben igyekeznek kisajátítani az irányítási funkciókat. És ahogy e országok befolyása csökken, miközben egy egyre önállóbb és magabiztosabb globális többség veszi át a helyüket, az ENSZ rendszerén belüli egyensúlytalanság egyre nyilvánvalóbbá válik. Ez rendszerszintű probléma, amelyet nem lehet egyik pillanatról a másikra megoldani.

Oroszország továbbra is támogatja az ENSZ igazságos reformjának gondolatát, egy ilyen reform azonban lehetetlen belső konszenzus nélkül, amelyet ma nehéz elérni. Ismétlem: következetesen olyan ENSZ-struktúra mellett állunk ki, amely teljes mértékben tükrözi a világ sokszínűségét, és amelyben Ázsia, Afrika, Latin-Amerika és a Közel-Kelet országai sokkal jelentősebb szerepet játszanak. Ugyanakkor fontos felismerni, hogy az ENSZ reformja jóval többet jelent a Biztonsági Tanács egyszerű kibővítésénél vagy a nemzetközi irányító testületek kiegyensúlyozottabb földrajzi képviseletét célzó más intézkedéseknél. A szervezet lényegének és prioritásainak – köztük jövőbeni prioritásainak – újragondolását is jelenti, különösen azért, mert

a globális változások olyan új dilemmák egész sorát hozzák létre, amelyek korábban egyszerűen nem léteztek.

A legnyilvánvalóbb példa a mesterséges intelligencia – valami, amivel mindannyiunknak meg kell tanulnunk együtt élni és dolgozni. Hogyan hat majd gyors fejlődése az emberiség szellemi képességeire, illetve spirituális és kulturális örökségére? Nem véletlenül folyik vita a „tudatos digitalizáció” fogalmáról. Ez azt jelenti, hogy nem engedjük e technológiák ellenőrizetlen beépülését azokba a területekbe, amelyek mindig létfontosságúak és érzékenyek voltak az ember erkölcsi fejlődése szempontjából. A mesterséges intelligencia elterjedésének társadalmi és humanitárius következményeit jelenleg még alaposabban vizsgálják, mint annak műszaki vagy gazdasági vonatkozásait. A szakértők egyre gyakrabban adnak hangot annak az aggodalomnak, hogy a mesterséges intelligencia elterjedése újabb kísérletet jelenthet arra, hogy mindenkit egyetlen közös nevezőre hozzanak, megfosztva az embereket egyéniségüktől – ezúttal mások által beállított algoritmusok segítségével. Az ilyen digitális totalitarizmus ugyanolyan zsákutca lenne, ugyanolyan sivár és embertelen, mint a múlt totalitárius társadalmai, amelyeket mindannyian ismerünk.

Van egy másik jelentős kérdés is, amely már ma is aktuális, és a közeljövőben még élesebbé válik: miként tudják az egyre szélesebb körben digitalizálódó államok biztosítani szuverenitásukat ezen a területen? Más szóval: hogyan őrizhetik meg biztonságukat és sajátos identitásukat anélkül, hogy elszigetelnék magukat a globális fejlődéstől vagy lemaradnának a technológiai fejlődésben?

A tudomány és technológia egy másik területen is gyökeresen megváltoztatja a világot: az ember képessé vált mélyen beavatkozni abba, amit korábban a Teremtő felségterületének tekintettek – a test genetikai megváltoztatásába, a személyiség alakításába, az emberi viselkedés, sőt magának a gondolkodásnak a programozásába. Elengedhetetlen, hogy az országok és közösségek egyesítsék erőfeszítéseiket, és közösen dolgozzanak kölcsönösen elfogadható megoldásokon ezekben a rendkívül kényes, meghatározó, valóban egzisztenciális kérdésekben.

Logikus lenne ezt a munkát a meglévő nemzetközi keretek között végezni. Sok ilyen szervezet azonban – mint már említettem – túlzott nyugati befolyás alatt áll, és ezek az országok nem az egyetemes fejlődésben érdekeltek, hanem saját hatalmuk megőrzésében. A második világháború után jól működő intézmények már nem tükrözik e század második negyedének valóságát. Lehetséges-e sikeresen megreformálni őket úgy, hogy megfeleljenek a mai valóságnak? Ez nyitott kérdés.

Új nemzetközi közösségek is kialakulnak, amelyeket a jelenlegi nemzetközi helyzet hív életre.

Természetesen nagy lehetőségek rejlenek bennük, legyen szó regionális társulásokról vagy olyan globális struktúrákról, mint a BRICS. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy mindegyikükre sok munka vár saját működésük, alkalmazásuk optimális területeinek és képességeik határainak meghatározásában. A viszonylag új szervezetektől természetesen aligha várható el, hogy gyorsan átalakítsák a világrendet és felépítsék a többpólusú architektúrát; ez hosszú és göröngyös, sok ismeretlennel teli út, de kétségtelenül eredményekhez vezet majd.

Azt jelenti ez, hogy most káoszra vagyunk ítélve? Nem, ezt még bizonyosan korai lenne kijelenteni. Általában véve a világos normák és az azokat fenntartó intézmények által szabályozott – mondhatni rendezett – világ viszonylag új találmány, amely csak a múlt században jött létre. Minden korábbi évszázad megvolt nélküle. Mint tudjuk, az eredmények finoman szólva vegyesek voltak: az arrogancia, az irigység és a kapzsiság mindig is jelen volt a világpolitikában, és ma is jelen van.

Mindazonáltal a felelősen viselkedő hatalmak mindig versengtek egymással valamilyen formában, ugyanakkor együtt is működtek, közösen alakították ki az egymás közötti és a kisebb államokkal fennálló kapcsolatok kereteit, és általában rendszerint igyekeztek fenntartani a stabilitást.

Az intézmények jelenlegi válsága és a nemzetközi jog eróziója közepette a nagyhatalmakra hatalmas felelősség hárul, amely megfelel óriási képességeiknek. Ezek az államok képesek olyan lépésekre, amelyek megfordíthatják a globális folyamatokat a nagyobb kiszámíthatóság és biztonság irányába, vagy éppen ellenkezőleg, tovább súlyosíthatják valamennyi meglévő problémát. Ezt a képességet tovább sokszorozzák a korábban említett innovatív technológiák.

Nyilvánvaló, hogy a világ és minden egyes ember jövője attól függ, mennyire hatékonyan kezeljük a kockázatokat a hirtelen változások időszakában.

Az általánosan elfogadott szabályok, valamint az egyenlő és oszthatatlan biztonság elvének közös értelmezése hiányában – vagy ha ezt az elvet teljesen eltörlik – gyakran önző magatartás kap ösztönzést. Egyes esetekben ez egyoldalú előnyök agresszív megszerzésére irányuló kísérletekké válik, amelyek tovább növelik a zűrzavart, majd ezt kihasználják saját érdekek érvényesítésére. A nemzetközi politika szinte naponta szolgáltat erre példákat. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen tabut megsértenek. Most nem sorolom fel ezeket. Azt hiszem, ebben a teremben mindenki tökéletesen érti, miről beszélek. Mély meggyőződésem, hogy egy olyan összetett terület, mint a nemzetközi kapcsolatok, mégis megfontoltságot, valamint nemcsak a kialakult törvények, hanem – ahogy a jogászok mondják – a szokásjog tiszteletét is megköveteli: vagyis nemcsak a törvény betűjének, hanem szellemének, valamint a kialakult és általánosan elfogadott gyakorlatnak a tiszteletét.

Az erkölcsi és etikai korlátok, valamint a tisztesség alapvető normái továbbra is számítanak, mert tiszteletben tartásuk legalább lehetőséget teremt valamiféle párbeszéd fenntartására. Ezzel szemben a vállalt kötelezettségek rendszeres megszegése, a megtévesztés, a kommunikáció bohózattá, az érdemi vita pedig propagandaeszközzé változtatása, valamint a tények nyílt kigúnyolása és eltorzítása pillanatnyi előnyök érdekében lerombolja a nemzetközi együttélés alapjait.

A nemzetközi ügyek intézésének ilyen megközelítése – ha fogalmazhatok így – rövidlátó és veszélyes. Az így elért átmeneti nyereség hosszú távú veszteséggé válhat, és ami a legfontosabb, mindenki számára ronthatja a helyzetet, mert a világ összekapcsoltsága létezik és nem fog eltűnni. Úgy tűnik, egyes nemzetközi szereplőket olykor az „erősebbnek van igaza” elve vezérel, mert meg vannak győződve saját katonai-politikai, gazdasági és – szerintük – erkölcsi kivételességükről. A történelemből nagyon jól tudjuk, hogy ennek soha nincs jó vége.

Engedjék meg, hogy egy időre eltérjek a fő témától. Ebben a teremben olyan emberek ülnek, akik rendkívül különböző véleményeket vallanak napjaink egyik rendkívül éles konfliktusáról – az ukrajnai konfliktusról és annak okairól. Szeretnék erről néhány szót mondani. Tény, hogy sok száz, sőt több ezer szakértő, az önök kollégái, akik tanulmányozni fogják ennek a Valdaj Klub-találkozónak az anyagait, saját véleménnyel rendelkeznek erről. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy

a szakértői közösségben egyesek feltehetik a kérdést: miért indított Oroszország háborút, miközben békéről beszél?

Erről már sokszor beszéltem, de hadd mondjam el még egyszer e közönség előtt.

Hol van az igazság? Az igazság az, hogy mi nem akartunk harcolni, és nem mi kezdtük a harcot. Valójában ők kezdtek harcolni ellenünk. Nem kellett volna ösztönözniük az agresszív nacionalizmust és a russzofóbiát Ukrajnában azért, hogy az országot Oroszország elleni harc eszközévé változtassák. A NATO-nak nem kellett volna saját érdekeinek megfelelően arra törekednie, hogy történelmi területeinket katonai teréhez csatolja, és nem kellett volna ott támaszpontok létrehozását terveznie. A kijevi radikálisokat nem kellett volna kormányellenes puccsba hajszolni, majd az ezt követően létrejött, de facto illegális rezsimet mindenféle támadófegyverrel ellátni. Nem kellett volna koncentrációs táborok létrehozását tervezni a Donbasz és a Krím lakói számára. Nem kellett volna fegyvertelen embereken tankokkal átgázolni, rakétákkal lőni, a levegőből bombázni és élve elégetni őket pusztán azért, mert etnikai származásuk és lelkületük szerint oroszok.

Folytathatnám azoknak a dolgoknak a felsorolását, amelyeket nem kellett volna megtenni, de itt megállok. Meggyőződésem, hogy szándékos törekvés volt Oroszországot olyan helyzetbe hozni, amelyben egyszerűen arra kényszerült, hogy fegyverrel a kezében védje meg magát és válaszoljon erre a nyilvánvaló agresszióra. Tudatosan és szándékosan sodortak bennünket erre a pontra. Általánosságban véve nem kellett volna állami ideológiává tenni a russzofóbiát, az orosz emberek elnyomását és meggyilkolását, valamint Oroszország elpusztítását, miközben arra törekednek, hogy stratégiai vereséget mérjenek Oroszországra. Így fogalmazták meg mindezt, nem igaz? Ezt senki sem felejtette el. Legalábbis mi nem felejtettük el.

Ha élni akarunk – és ki ne akarna? –, akkor, ahogy egyik nyilvános felszólalásomban már mondtam, éljünk barátságban, és dolgozzunk együtt azon, hogy megtaláljuk ennek módját. A bizalomépítés természetesen fáradságos és törékeny folyamat. Nagyon nehéz megfelelő pályára állítani, és nagyon könnyű kisiklatni.

Az érdekek még a legszorosabb partnerek esetében sem esnek teljesen egybe, nemhogy olyan országok között, amelyek riválisok, és átfogó versenyben vagy akár konfrontációban állnak egymással.

Előbb vagy utóbb a nemzetközi helyzet és a nemzetközi rendszer valamiféle stabil egyensúlyi állapotba rendeződik.

Ez kétségtelenül összetett, sokrétű és többszintű folyamat, amely kölcsönös kompromisszumokra, egymás felé tett lépésekre és a helyzet józan értékelésére épül – a Nyugat részéről is. Az egykori hegemónnak elkerülhetetlenül el kell ismernie a többpólusú világ valóságát – elég megnézni a világgazdaságot alakító tendenciákat –, és meg kell tanulnia együttműködni a globális többség országaival, tiszteletben tartva alapvető érdekeiket. Ez természetesen időbe telik. Rendkívül instabil és folyamatosan változó világban kell majd élnünk. Az új rendszerhez vezető út tele lesz váratlan fordulatokkal, amelyek sajnos gyakran kellemetlenek, sőt veszélyesek lesznek.

Szeretnék most országunk történetéhez fordulni. Oroszország mélyreható átalakulások göröngyös útját járta végig, és ez a folyamat még mindig tart. Harmincöt évvel ezelőtt megtapasztaltuk az államrendszer összeomlását, amely valódi tragédiát jelentett emberek tízmilliói számára: egyik reggel arra ébredtek, hogy saját országuk határain kívülre kerültek, és egyik napról a másikra megváltozott az életük, valamint gyermekeik élete. Ez Oroszországban és a szomszédos országokban egyaránt alapvető átalakuláshoz vezetett, és a nemzetközi kapcsolatok is megváltoztak.

Szeretném kiemelni továbbá a szovjet korszak utolsó éveiben az állam élén állók bizonyos naivitását, idealizmusát, talán még önelégültségét is.

A nyugati partnerekbe vetett vak bizalom és az úgynevezett „gentlemen's agreementekbe” vetett hit – az az elképzelés, hogy egyszerűen elég valakinek a szavára hagyatkozni és megállapodni – kegyetlen tréfát űzött a Szovjetunióval.

Utólag visszatekintve világossá válik, milyen romboló szerepet játszott ez nemcsak a Szovjetunió sorsában, hanem a hosszú távú globális stabilitás biztosításában is. A szovjet vezetők azt akarták, hogy a Nyugat kedvelje őket, miközben a nyugati vezetők saját igényeik szerint akarták átalakítani a világot, és meg akarták szerezni a részüket – lehetőleg minél nagyobb részt – a szovjet örökségből. Az eredményt ma láthatjuk.

A Szovjetunió belső egyensúlytalanságok összessége miatt omlott össze. Ez ennek a legfontosabb dimenziója. Ez az igazság, ez történt. Konkrétan belső egyensúlytalanságok, valamint az ország vezetőinek egymást követő nemzedékei által elkövetett hibák vezettek ide. A rövidlátás, a pragmatizmus helyett alkalmazott szűk és valóságtól elrugaszkodott ideológiai dogmák, a hozzá nem értés, valamint a nyilvánvaló problémák szőnyeg alá söprésének gyakorlata fokozatosan súlyosbította a helyzetet, és aláásta a Szovjetunió bel- és külpolitikai pozícióját. Végül ezek a tényezők vezettek az összeomlásához.

Ami ma a világban történik – a jelenlegi konfliktusok és megrázkódtatások –, nagyrészt abból ered, hogy a 20. század végének politikusai Keleten és Nyugaton egyaránt nem akarták, nem voltak felkészülve rá, vagy nem voltak képesek a szükséges komolysággal és mélységgel kezelni a nagy átalakulások korszakát.

Nem arról van szó, hogy a múlt vezetőire akarjuk hárítani a felelősséget; egyszerűen így történtek a dolgok.

Ám még abban az időszakban is voltak Keleten és Nyugaton olyan emberek, másfajta politikusok, akik pontosan felismerték ezeket a kihívásokat, és olyan megoldási módokat javasoltak, amelyeket én helyesnek tartok. Ma értékeléseiket látnokinak tekinthetjük.

Tudják, korábban már említettem Egon Bahr nevét, a Német Szövetségi Köztársaság politikusát. A Szociáldemokrata Párt elnökségének tagja volt.

Megosztok önökkel néhány gondolatot. Nagyon meglepett, amikor értesültem a szovjet vezetéssel Bonnban és Moszkvában folytatott kapcsolatairól. Az lepett meg, milyen mélyen ismerte a témát, mennyire intelligens és hozzáértő ember volt.

Hadd idézzek néhány dolgot abból, amit 1990 júniusában és februárjában mondott. Mint mindannyian értjük, ez Európa és az egész világ számára radikális változások időszaka volt.

Bahr legfőbb aggodalma az volt, hogy Németország újraegyesítése után elhúzódó konfrontáció alakulhat ki Európában, amennyiben – idézem – „megerősítik pozícióikat és befolyásukat azok a NATO-n belüli körök, amelyek egyáltalán nem kívánják követni az össz-európai együttműködés és a konfrontáció megszüntetésének útját”. Ezt mondta. Már akkor látta, hogy léteznek ilyen erők. Jó helyzetben volt ahhoz, hogy ezt tudja, nem igaz? Az 1990-es tárgyalások során Egon Bahr azt mondta – és következzen egy újabb idézet –: „Ha nem történik döntő lépés Európa ellenséges tömbökre szakítottságának felszámolása felé, az események meglehetősen kedvezőtlen fordulatot vehetnek, amely a Szovjetuniót nemzetközi elszigeteltségre ítéli.” Ezt mondta. Mit jelentett ez? Egyébként ma láthatjuk, hogy minden pontosan úgy történt, ahogyan előre jelezte és amire figyelmeztetett.

Mi volt a javaslat Kelet- és Közép-Európa számára?

A terv egy olyan biztonsági tanács létrehozását irányozta elő, amelynek az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt tagja lett volna,

és amely széles körű felhatalmazást kapott volna. A tanácsba szinte valamennyi kelet- és közép-európai országot bevonták volna.

A Szovjetunió felbomlása után azonban – pontosan úgy, ahogy Egon Bahr mondta – a Nyugaton dominánssá váló erőket alig, ha egyáltalán érdekelte az össz-európai együttműködés útja. Annak ellenére, hogy az új Oroszország hosszú éveken keresztül – és hangsúlyozni szeretném, hogy ez sok éven át tartó folyamat volt – igyekezett integrálódni az úgynevezett nyugati civilizációba, mindent megtettek azért, hogy ténylegesen elszigeteljék az Oroszországi Föderációt, és még tovább darabolják. Az orosz belpolitikában bekövetkezett valamennyi változás ellenére továbbra is a történelmi Orosz Birodalom központi elemének tekintették Oroszországot. A mai napig különféle rendezvényeken és összejöveteleken arról beszélnek, hogy be kell fejezni a Birodalom feldarabolását.

Mindez együtt meglehetősen veszélyes – hogy egyenesen fogalmazzak – helyzetet teremtett Európában és az egész világon.

Hangsúlyozni szeretném, hölgyeim és uraim, hogy mély meggyőződésem szerint Bahr úr akkoriban semmi másra nem gondolt, mint Európa jövőjére. Erre az össz-európai otthonra gondolt. A Szovjetunió vezetése is sokat beszélt erről akkoriban, de sajnos nem sikerült a szavakat tettekre váltania.

Oroszország talán sokaknál jobban érti, milyen nehéz leküzdeni a történelmi összeomlások és kataklizmák következményeit, és megtalálni az előrevezető utat új és gyakran kedvezőtlen körülmények között. Gyakran próbálkozások és hibák útján kellett tanulnunk, gyors döntéseket hozva a kialakuló helyzetekre válaszul.

De soha nem feledkezünk meg arról, hogy egy nemzetnek szüksége van perspektívára és az előtte álló út világos képére. Természetesen múlt nélkül nincs jövő. Elődeink örökségét, akik egy nagyszerű és egyedülálló országot építettek, meg kell őrizni és tovább kell erősíteni. Egyetlen társadalom sem létezhet történelmi alapok és a hagyományok tisztelete nélkül. De ennek ellenkezője is igaz: jövő nélkül a múlt értelmét veszti. Bármilyen nagyok is elődeink eredményei, a nemzet nem válhat saját múltbeli nagyságának múzeumává.

Egy állam valódi nagysága elképzelhetetlen anélkül, hogy képes lenne lépést tartani a korral,

ideális esetben pedig megelőzni azt. Örökségünk gyarapítása és kreatív továbbfejlesztése a modern körülmények között jelenti a legjobb garanciát arra, hogy nemzeti hagyományaink ne váljanak muzeális gyűjtődarabbá, divatos történelmi kiegészítővé vagy kizárólagos figyelmünk egyetlen tárgyává. Figyelembe kell vennünk azt az eleven és termékeny környezetet, amely jövőbeni eredményeink alapjául szolgálhat.

Ami a jövőt illeti, valóban sok mindent bizonytalanság övez, és túl sok a beérkező, gyorsan változó tényező. De mindenképpen szükségünk van egy útitervre, amely meghatározza, merre haladunk. Nem vágyvezérelt gondolkodásra, elvont és spekulatív konstrukcióra vagy kívánságaink irreális megjelenítésére van szükségünk, hanem a kockázatok, a képességek és az alapvető célok reális értékelésére. Oroszország maga építi ki ezt a jövőbe vezető utat, és természetesen kész arra is, hogy ezt a világ más nemzeteivel közösen tegye.

Ahogy mondtam, a világban zajló változások léptéke és – ami még fontosabb – sebessége példátlan. Fel kell ismernünk, hogy a visszafordíthatatlanság pontja mindenki számára nagyon gyorsan és váratlanul elérkezhet. Egy napon kiderülhet, hogy a kölcsönös megtorlások eszkalációjának logikája végzetesen visszafordíthatatlan ponthoz vezetett.

Az „eszkaláció” szót ma gyakran használják különféle globális konfliktusok leírására és előrejelzésére. Ez azt jelenti, hogy nincs hajlandóság a valóságon és valamennyi fél érdekeinek tiszteletén alapuló valódi diplomácia alkalmazására; ehelyett a helyzet súlyosbítására, a tétek emelésére, sőt blöffölésre törekednek, átlépve a vörös vonalakat abban a reményben, hogy elnyomják és megfélemlítik az ellenfelet, és megtörik az akaratát. A katonai cselekmények és szankciók eszkalációjában nincs semmi új; ezt a gyakorlatot számos konfliktusban alkalmazták, és soha nem egyoldalú, mert az egyik fél provokációi elkerülhetetlenül kiváltják a másik válaszát. Így a spirál egyre szorosabbra húzódik, a pusztító következmények pedig egyre súlyosabbá válnak.

Az eszkaláció alapja – ezzel nem mondok önöknek semmi újat – az arrogancia és a túlzott önbizalom.

Ez a szakadék felé vezető út, különösen ma, amikor a világ vezető hatalmainak arzenáljában olyan fegyverek vannak, amelyek képesek elpusztítani minden életet, vagy legalábbis katasztrofális állapotba taszítani a Földet. Garantálhatjuk-e, hogy ezeket a fegyvereket soha nem fogják használni? Természetesen nem. Mindannyian emlékszünk arra a mondásra, hogy ha az első felvonásban puska lóg a falon, akkor előbb-utóbb elsütik. Ezt észben kell tartanunk, és meg kell próbálnunk megakadályozni.

Minél megalkuvást nem tűrőbb a válasz, és minél egyértelműbben hirdetik meg az ellenfél „stratégiai vereségének” célját, annál nagyobb az esélye annak, hogy a küzdelem a legerőszakosabb szakaszba torkollik. A legerősebb fennmaradásának elve nemcsak a természet világára, hanem társadalmi közösségekre is érvényes, ha függetlenségük, méltóságuk és maga a létezéshez való joguk elvesztésének lehetőségével szembesülnek.

Hölgyeim és uraim!

Hadd ismételjem meg:

egy új világrend alapvető kialakulása elkerülhetetlen – és reméljük, hogy ez belátható időn belül megtörténik.

Egyelőre azonban az események rendkívül viharosan és spontán módon bontakoznak ki. Még csak most kezdjük kitapogatni és felvázolni annak körvonalait, ami előttünk áll.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy tétlenül kell ülnünk, és várnunk, mi történik. Ahhoz, hogy eljussunk az építkezés szakaszába – amely, mint mondtam, kétségtelenül előbb vagy utóbb elérkezik –, előbb át kell vészelnünk a jelenlegi veszélyes időszakot, és el kell hárítanunk a legpusztítóbb fenyegetéseket.

Különösen fontosnak tartom ismét hangsúlyozni két kérdést, amelyek véleményem szerint valamennyiünk részéről komoly vitát igényelnek – politikai, technikai, szakértői, sőt filozófiai szinten is.

Mindenekelőtt az egyik az a kérdés, amelyet már érintettem: a mesterséges intelligencia. Jelenleg globális vita folyik arról, szükséges-e szándékosan lassítani az ezen a területen zajló kutatást és fejlesztést annak érdekében, hogy megakadályozzuk e technológiák kicsúszását az emberi ellenőrzés alól. Ez sokrétű kérdés, amely alapos vizsgálatot igényel.

Az emberiség történelme azt mutatja, hogy a technológiai fejlődést nem lehet megállítani;

ugyanakkor meg kell értenünk e fejlődés következményeit – mindenekelőtt eredményeinek felhasználását illetően, különösen katonai területen.

Már dokumentált esetek is vannak arra, hogy a mesterséges intelligencia saját célszerűségi értékelése alapján hozott döntéseket. Ez polgári és katonai területen egyaránt előfordul. Ahogy a mesterségesintelligencia-technológiák egyre szélesebb körben elterjednek, szerepük növekedni fog, és az algoritmusok egyre nagyobb felelősséget vesznek át. Az ember egyszerűen nem tud versenyezni a gép azon képességével, hogy szinte azonnal elemezzen egy helyzetet. Az embernek azonban vannak más tulajdonságai: ösztöne, intuíciója és képessége olyan döntések meghozatalára, amelyek első pillantásra talán nem nyilvánvalók, végül azonban az egyetlen helyes, sőt életmentő döntésnek bizonyulnak.

Szeretnék felidézni egy történetet a szovjet korszakból, az akkori mindennapi valóságból. 1983 szeptembere volt. Sztanyiszlav Petrov alezredes, egy rakétatámadást előre jelző központ tisztje teljesített szolgálatot, amikor a rendszer jelzést adott. Nekünk és az Egyesült Államoknak is régóta működtek már ilyen rendszereink. A rendszer öt amerikai interkontinentális ballisztikus rakéta indítását érzékelte. Bármely algoritmus ezt egyértelmű kiváltó okként értelmezte volna egy megtorló csapáshoz. A tapasztalt tiszt azonban kétségbe vonta a jelzés pontosságát, és rendszerhibára gyanakodott. És igaza lett. Ha mesterséges intelligencia lett volna a helyében, egészen másképp alakulhattak volna a dolgok. Véleményem szerint ez nagyon meggyőző példa.

A mesterségesintelligencia-technológiák biztonsági célú alkalmazásának korlátozása az emberiség túlélésének kérdése.

A mesterséges intelligencia növelheti a hadviselési eszközök hatékonyságát, ami egyben a konfliktusokat is pusztítóbbá teszi.

Elfogulatlan és szakmailag megalapozott nemzetközi vitára van szükségünk a modern hadviselés módszereiről, hogy megőrizzük a humanitárius korlátokat, és mérsékeljük a fegyveres konfliktusok legbrutálisabb következményeit, amelyek a pusztító képességek növekedésével függnek össze. Tudom, hogy az önök fóruma tartott egy ülést, amelynek nagyon találó címe volt: „Az új háború etikája: ember és embertelenség”.

Való igaz, hogy a modern konfliktusok embertelensége kétféleképpen is értelmezhető. Egyrészt növekvő brutalitást és a humanitárius normák semmibevételét jelenti. Másrészt a konfrontáció új formáit, amelyekben a mesterséges intelligencia és az autonóm rendszerek egyre nagyobb szerepet játszanak a harci cselekményekben, fokozatosan helyettesítve az embert – többek között a döntéshozatalban, ami különösen jelentős. Ez hatalmas és összetett téma, amely a lehető legnagyobb figyelmet igényli. A háború automatizálása és digitalizálása az érzékelés dehumanizálódásához vezet, a vérontást és az emberéletek elvesztését valamiféle számítógépes játékká, mechanikus rutinná változtatva. Nevezzük nevén a dolgokat: ez az út az emberiség vadságba való visszasüllyedése felé, miközben folyamatosan a grandiózus technológiai fejlődésről beszélünk.

A 19. század végén, pontosabban 1899-ben Oroszország javasolta a hágai konferencia összehívását, amely elsőként foglalta hivatalos keretbe a háború szabályait, a konfliktusok békés rendezését és a hadviselés humanizálását. Az akkor lefektetett igaz és nemes eszmék természetesen nem mentették meg az emberiséget a 20. század tragédiáitól. A világháborúk látszólag elsöpörték a humanitárius jog eredményeit. Most azonban elérkezett az idő, amikor ismét fel kell vetnünk a fegyveres konfrontáció szabályainak kérdését.

Nincsenek illúzióink:

a háborúk az emberi történelem állandó részét képezték, ma is zajlanak, és a jövőben is nagy valószínűséggel lesznek fegyveres konfliktusok.

Sajnálatos módon ez az emberi létezés szerves része. A katonai szolgálat azok hivatása, akik országuk érdekeit védik, de a katonai professzionalizmushoz a humanitárius normák tisztelete is hozzátartozik. Az orosz hadsereget különösen mindig e normák sérthetetlensége vezérelte, és szeretném hangsúlyozni, hogy soha nem ők támadtak elsőként olyan létesítményeket, amelyek nem kapcsolódnak az ellenfél katonai infrastruktúrájához.

A nemzetközi feszültségek és az általános konfrontáció erősödésének van még egy rendkívül negatív és hosszú távú következménye – ez a második tény, amelyre ma fel szeretném hívni a figyelmüket. Ebben a konfliktusos helyzetben feláldozzuk az egész emberiséget érintő globális problémák megoldását. Ezekkel a kérdésekkel – az éghajlattal, a környezettel, a szegénységgel és az egyenlőtlenséggel – még nemrég foglalkoztunk, mára azonban szinte teljesen megfeledkeztünk róluk. Háttérbe szorultak, miközben egyre súlyosabbá válnak. Ez nem változott. Sajnos nincs okunk remélni, hogy a nemzetközi közösség egységes egészként a közeljövőben képes lesz foglalkozni ezzel a napirenddel. Ha azonban a sürgető problémákat nem sikerül globális szinten rendezni, regionális szinten kell foglalkoznunk velük, különösen azért, mert ez közelebb van az emberekhez és könnyebben érthető számukra.

Mindannyian felelősek vagyunk bolygónk egészéért, de mindenekelőtt saját otthonunkért és közvetlen környezetéért viselünk felelősséget. Tágabb értelemben vett otthonunk Eurázsia, ez a hatalmas terület, amely a világ legfontosabb folyamatai közül soknak a központja és színtere.

Az egész nemzetközi helyzet szempontjából sok múlik azon, hogyan fejlesztjük Eurázsiát.

Az Oroszország által korábban előterjesztett Nagy Eurázsiai Partnerség gondolata különös jelentőségre tesz szert a világszerte növekvő instabilitás közepette. A katonai-politikai konfrontációk aláássák a globális összekapcsoltságot, veszélyeztetik az ipari, közlekedési és logisztikai láncokat, valamint a kialakult kereskedelmi és kommunikációs útvonalakat. Az eurázsiai országok feladata és felelőssége, hogy a lehető legnagyobb mértékben megvédjék közös térségünket a globális kockázatoktól és romboló folyamatoktól, valamennyi rendelkezésre álló technológiai és egyéb lehetőséget felhasználva az eurázsiai együttműködés minőségének javítására és e hatalmas térség összekapcsoltságának erősítésére.

Azt is szeretném megjegyezni, hogy az eurázsiai kulturális és civilizációs közösségek évszázadokon keresztül képesek voltak kölcsönös megértést kialakítani még a legbonyolultabb történelmi korszakokban is. Eurázsia a nemzetközi kommunikáció mintájává válhat a kultúrák, megközelítések és érdekek sokfélesége mellett, ahol a különbségek nem akadályt jelentenek, hanem a fenntartható és kiegyensúlyozott partnerség fejlődésének előnyévé válnak.

Ezzel összefüggésben szeretném felhívni figyelmüket arra a kezdeményezésre, amelyet belarusz barátainkkal közösen terjesztettünk elő: a Sokszínűség és Multipolaritás 21. századi Eurázsiai Chartájának kidolgozására. A múlt héten Oroszország, Belarusz, Kazahsztán, Kirgizisztán és más partnereink külügyminiszterei az ENSZ Közgyűlésének margóján tartott találkozójukon megkezdték a gyakorlati munkát ezen az alapvető dokumentumon.

Eurázsia elsődleges jelentősége abban áll, hogy nagyrészt önellátó, és képes bármilyen problémával megbirkózni. Ennek a hatalmas nemzeti közösségnek mindössze oszthatatlan biztonságra, a katonai fenyegetések hiányára és tartós békére van szüksége.

Kollégák!

Mindannyian, az egész nemzetközi közösség, közös felelősséget viselünk a jövőért. Ez nem túlzás és nem metafora. Ahogy mondtam, ez teljesen gyakorlati feladat, amely azonnali figyelmünket igényli.

Szeretnénk hinni abban, hogy utódaink majd azt olvassák történelemkönyveikben, hogy a 21. század második negyede jelentette azt a fordulópontot, amikor az emberiség, felismerve a változások nagyságát és a saját létezését fenyegető kihívásokat, képes volt félretenni a kicsinyes viszályokat, az ambíciókat és az önzést, összefogott a közös problémák megoldása érdekében, a technológiai forradalmat fenyegetések halmazából lehetőségek széles körévé változtatta, a társadalmi egyenlőtlenség és a környezetpusztulás problémáit nem szavakban, hanem tettekben kezelte, felismerte a katonai konfrontáció és a diktátum hiábavalóságát, valamint annak szükségességét, hogy minden felmerülő kérdésre és problémára kölcsönösen elfogadható megoldásokat találjunk, és végre elkezdett felépíteni egy új, stabil világrendet. Biztos vagyok benne, hogy így lesz,

mert ha ez nem történik meg, fennáll annak a veszélye, hogy nem marad senki, aki használja ezeket a tankönyveket – és senki, aki megírja őket.

Reméljük a legjobbakat, és ami a legfontosabb, tegyünk meg mindent, ami hatalmunkban áll azért, hogy ez a jobb jövő valóban eljöjjön, és velünk legyen.

Köszönöm a figyelmüket, és sok sikert kívánok önöknek. Nagyra értékelem ezeket a találkozóinkat. Nagyon szépen köszönöm.