Átfogó reflexió az értékválságra
Az Osztie Zoltán atya megszólalása körül kialakult vita mára túlmutat egyetlen pap kijelentésein és a napi pártpolitikai konfliktusokon. A háttérben egy ennél mélyebb kérdés húzódik: létezik-e az emberi akarattól, politikai többségtől és társadalmi változásoktól független erkölcsi igazság, vagy végső soron minden norma az emberi döntés, a kulturális környezet és az aktuális politikai erőviszonyok függvénye?
A keresztény gondolkodás erre világos választ ad. Az ember szabadsága nem azonos azzal a szabadsággal, hogy önkényesen maga határozza meg a jót és a rosszat. A keresztény antropológia szerint az ember nem saját maga teremtője, ezért az erkölcsi rendet sem egyszerűen megalkotja, hanem felismeri, elfogadja, és szabadságát annak keretei között bontakoztatja ki. A bibliai őstörténet „olyanok lesztek, mint az Isten” kísértése éppen ennek az autonómiának az abszolutizálását jeleníti meg: az ember nem csupán szabad akar lenni, hanem maga akarja eldönteni, mi számít jónak és rossznak.
Ezért tévedés azt feltételezni, hogy a keresztény erkölcsi alapok háttérbe szorításával automatikusan valamiféle világnézetileg semleges tér jön létre. Valódi értéksemlegesség ugyanis aligha létezik. Ha egy társadalom bizonyos korábbi erkölcsi normákat elvet, azok helyét más normák, más emberképek és más értékítéletek foglalják el. A vita tehát nem egyszerűen vallás és semlegesség között zajlik, hanem eltérő emberképek és erkölcsi felfogások között.
Ez a felismerés különösen fontossá válik a politikában. Egy keresztény számára egy politikai erő megítélése nem merülhet ki abban, hogy újat ígér-e, leváltja-e a régit, vagy sikeresen mozgósítja-e az elégedetlen választókat. Vizsgálni kell azt is, hogy konkrét programjai, döntései és politikai törekvései miként viszonyulnak az emberi méltósághoz, az élet védelméhez, a családról vallott felfogáshoz, az igazmondás követelményéhez és a közjó szolgálatához.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden politikai kérdésre létezne egyetlen kötelező „katolikus” válasz. Adópolitikáról, gazdaságpolitikáról, államszervezésről vagy számos társadalompolitikai kérdésről keresztény emberek is juthatnak különböző, jóhiszemű következtetésekre. Vannak azonban olyan erkölcsi kérdések, amelyekben a katolikus tanítás szerint nem pusztán technikai vagy politikai mérlegelésről van szó.
Éppen ezért egy politikai változás önmagában még nem erkölcsi érték. A „változás” nem igazolja saját magát. Ugyanúgy vizsgálat tárgya kell legyen, mint az a rendszer, amelyet felváltani kíván. Nem az a döntő, hogy valami új vagy régi, hanem az, hogy igazságos-e, szolgálja-e az ember méltóságát, és összeegyeztethető-e azokkal az erkölcsi alapelvekkel, amelyeket keresztényként igaznak vallunk.
Ebben a keretben kell értelmezni az Osztie atya körül kialakult vitát is.
Lehet vitatni egy pap szóhasználatát. Lehet különbséget tenni a bűn erkölcsi megítélése és az ember személyes méltósága között. Lehet azt mondani, hogy egy lelkipásztornak különös felelőssége van abban, milyen módon alkalmaz erkölcsi kategóriákat konkrét személyekre vagy politikai közösségekre.
Ezek legitim kérdések.
De ugyanilyen legitim az a kérdés is, hogy a hangnemről folytatott vita nem szorítja-e háttérbe magát az erkölcsi problémát.
Mert ha egy politikai program vagy konkrét politikai törekvés valóban összeütközésbe kerül valamely alapvető keresztény erkölcsi elvvel, akkor ezt a problémát nem oldja meg az, hogy kellemetlennek, megosztónak vagy túl keménynek érezzük annak kimondását. A megfogalmazás vitatható lehet, az erkölcsi kérdést azonban ettől még meg kell válaszolni.
Az Egyház feladata ezért nem az, hogy valamely párt politikai hátországává váljon. De az sem, hogy az elfogadhatóság kedvéért elhallgassa saját erkölcsi tanítását.
A kettő között húzódik az a keskeny, de nélkülözhetetlen út, amelyet valódi egyházi autonómiának nevezhetünk.
Az Egyház akkor hiteles, ha ugyanazt a mércét alkalmazza minden politikai oldalra. Ha ugyanazt tartja igaznak kormányváltás előtt és után. Ha nem lesz szigorúbb az egyik politikai közösséggel és engedékenyebb a másikkal pusztán azért, mert megváltozott a társadalmi hangulat vagy a politikai erőviszony.
A keresztény igazság nem pártprogram. De éppen ezért pártprogram sem írhatja felül.
És itt érkezünk el a vita valódi kérdéséhez.
Nem az a döntő, hogy egy pap minden mondata tökéletes volt-e.
Hanem az, hogy képesek vagyunk-e különbséget tenni a vitatható retorika és a megkerülhetetlen erkölcsi kérdés között.
Képesek vagyunk-e elfogadni, hogy a politikai többség önmagában nem tesz erkölcsileg igazzá egy döntést?
Képesek vagyunk-e kimondani, hogy vannak olyan erkölcsi igazságok, amelyek érvényességét nem közvélemény-kutatások, választási eredmények vagy politikai ultimátumok határozzák meg?
A keresztény hit szerint az igazság nem attól válik igazsággá, hogy többség támogatja.
És nem válik tévedéssé attól, hogy kisebbségben marad.
Ezért a krisztusi erkölcsi rendet nem lehet egyszerűen politikai többséggel eltörölni. Lehet figyelmen kívül hagyni, lehet elutasítani, lehet vele vitatkozni, de igazságigényét nem a parlamenti mandátumok száma dönti el.
A kereszténység számára tehát nem az a végső kérdés, hogy győz-e a változás.
Hanem az, hogy a változás kiállja-e az igazság próbáját.