(…)
Hol van a határ? Van-e egyáltalán korlát, amit nem szabad átlépnem?
Képesek vagyunk arra, hogy elnémítsuk a bennünk megszólaló hangot. Meggondolatlanul cselekszünk, nem gondolunk semmire és senkire, csak arra, hogy számomra jó lesz-e vagy sem. Saját érdekeink képesek vakká tenni bennünket. Vakká és gátlástalanná. És képesek vagyunk arra is, hogy magyarázatot találjunk a tetteink után: elhitetjük magunkkal és másokkal, hogy jogunk volt akár még pusztítani is.
Olyan világban,
amelyben a háborúk, a gyilkosságok, emberek életének ellehetetlenítése mindennapos újsághírré válnak, a lelkiismeretről már nem illik beszélni.
Közömbösen nézzük mások halálát. Természetesnek tartjuk, hogy nekünk magunknak semmi közünk ahhoz, ami a világban történik. Legföljebb felelőtlen és gátlástalan „komment-háborúban” veszünk részt, és ítélünk élők és holtak fölött, ahelyett, hogy megváltoztatnák az életünket és tennénk valamit a környezetünkben eluralkodó gyűlölet ellen.
Mindannyiunkhoz szól ma is a példázat, amit Jézus a beképzelt, gőgös farizeusoknak mondott. Mindannyiunkat küldi az Úr a szőlőbe: legyünk munkásai egy új, emberibb világnak, amelyben az Isten teremtő és életet ajándékozó akarata érvényesül. Ne legyünk képmutatók: akik azt mondják, megyek, de közben nem tesznek semmit. Legyen meg bennünk a bátorság, még akkor is, ha erőfeszítést kíván, hogy megtegyük az Úr akaratát. Változtassuk meg az életünket.
(…)