(...)
A fideszes és tágabban a „kemény jobbos” (a khm… a sokszínűség miatt nevezzük most őket így) közösségben kevés ügy keltett akkora felháborodást, mint ez. Bayer Zsolt vasárnapra egyenesen a múltat végképp eltörölni kívánó neobolsevikok ellen szervezett demonstrációt az Andrássy út 60. elé.
Tarr Zoltán mintha ugyancsak elbátortalanodott volna. Schmidt kekva-alapítványainak visszavétele és az igazgató felmentése után gyorsan közölte, hamarabb, mindösszesen pár hét után, és az eredeti, Schmidt Mária, Madácsy László és társaik nevéhez köthető állandó kiállítási koncepcióval nyílik meg ismét a múzeum.
Múzeum? Mit múzeum – az a történelmi témájú, turistacsalogató horrorshow nyílik meg, amelyet 2002-ben felállítottak.
Akkor Orbán Viktor miniszterelnök végül vesztes választási kampánya közepette nyitotta meg a hosszú ingatlanügyi hercehurca után Schmidt alapítványának kezébe került, „Terror Házaként” elkeresztelt, a „nácizmus és kommunizmus totalitárius diktatúráinak emléket állító” múzeumot.
A totalitárius rendszerek áldozatai kétségtelenül megérdemeltek egy emlékhelyet. Hiszen 2002-ben , 13 évvel a rendszerváltozás után Magyarországon még a holokauszt áldozatainak sem volt méltó emlékhelye. A Páva utcai emlékközpont csak két évvel később nyitja meg a kapuit.
A még élő szemtanúk, áldozatok és elkövetők miatt a sztálini terrorra emlékező múzeum különösen érzékeny ügy volt. Az Andrássy út 60. (és a környező ingatlanok) hivatalos történeti bemutatásában viszont elrejtettek egy olyan csapdát, amely a Terror Háza által képviselt, a politikai igények mentén átalakított történeti emlékezethez vezettek. Ugyanis ez nemcsak a Rákosi Mátyás idején működő Államvédelmi Hatóság hírhedt kínzókamráinak és börtöneinek helye volt, de előtte, 1944-ben, a Hűség Háza néven a Nyilaskeresztes Párt központja is. Így persze az épület mint metafora könnyű préda azok számára, akik a nyilasokat, nácikat és sztálinista erőszakszervezeteket meg akarták feleltetni egymásnak.
A múzeum berendezői ezt az egybeesést ki is használták. Aki járt az épületben, tudhatja, hogy abban az épület nyilas múltjáról csak egy terem és egy fél folyosó szólt. A múzeumban viszont berendeztek egy „átöltözés termét” is, ami azt hangsúlyozta, voltak nyilasok, akik egy bűnbánó nyilatkozat aláírásával azonnal átléphettek az akkori Politikai Rendészeti Osztályra, majd az ÁVO-ba.
Ez már kétségtelenül az egyik olyan részlete a kiállításnak, ami az általános politikai mondanivalóhoz (szocializmus = nácizmus =/= liberális nyugati demokrácia) vezet át minket. Számos hasonló célzást kódoltak még bele az állandó kiállításba.
A korabeli, a kommunista terror áldozataként kései elégtételt kereső nyugdíjasok és gyermekeik, unokáik a „bűnösök falán” böngészték a még aktív MSZP-s és SZDSZ-es politikusok felmenőit. Ez nem túlzás: éles emlékem a középiskolai osztálykirándulásról, ahogy róluk magyaráz egy nyugdíjas néni.
De miközben belföldön az elmaradt elszámoltatás és szembenézés után legalább a bosszú szimbolikus enyhítését szolgálta a bűnösök lajstroma, a teljes intézménynek volt egy tisztára mosott, „tiszteletreméltó” nyugati imidzse. A „tiszteletbeli felügyelőbizottságában” nem kisebb alakok foglaltak helyet, mint Zbigniew Brzezinski, a kommunista blokk és általában a világ kommunista forradalmainak kíméletlen és vaskezű ellenfele, Ronald Reagan elnöki tanácsadója, vagy Siim Kallas, az észt rendszerváltó, szovjetellenes szerkesztő, Kaja Kallas militáns uniós külügy főbiztos édesapja.
(...)
2015-16-ban aztán az USA és Magyarország számára is elkezdődik a Trump-korszak. Applebaum és Schmidt a 2014-es álláspontjukhoz képest más-más irányba radikalizálódtak. Schmidt Máriának az amerikai NATO-védőernyő már nem is annyira fontos, sőt, már Oroszország tevékenysége is kevésbé zavarja. Eközben Applebaum „demokráciavédő-birodalmi” gondolkodásából, így az orosz-ukrán háború ötödik évére, már csak a birodalmi rombolás követelése és a háborús uszítás maradt.
A Terror Háza úrnője közben sajtófejedelemmé vált. A 2018-as választás után a Figyelő című hetilapot az ellenséges, „sorosista” értelmiségi ügynökök listázására használta, ezzel jelentős riadalmat keltve például a Fidesz megalakulásánál is bábáskodó Chikán Attila közgazdászban és másokban is.
Elkerülhetetlen volt, hogy a jobboldal e két, civakodó irányzata a súlyosbodó háborús helyzetben előbb-utóbb Magyarországon is újból egymásnak feszül. Applebaum tágan értelmezett szellemi-politikai táborába a Tisza Párt így vagy úgy, de beleszámít. Gondoljunk itt csupán az Applebaummal egy követ fújó Orbán Anita külügyminiszteri kinevezésére. Ezt a kört ők nyerték. Schmidt pedig levonult – távozását persze nem övezi csend, hiszen vasárnapi, Bayer Zsolt által szervezett tiltakozáson máris várható az ügyben némi hangzavar.
Schmidtet azonban elfelejthetjük. A valós kérdés immár az, hogy miféle múzeum születik itt meg Tarr miniszter keze alatt.
Nem sok bizalomra ad okot, hogy a Nemzeti Emlékezet Bizottságába Ungváry Krisztián történész is bekerült, aki a huszadik századot ugyancsak az antifasiszta erők („oroszok”) ellenében és a Wehrmachttal megengedőbben olvassa.
Vajon a forradalom hetvenedik évfordulójára kapunk egy olyan múzeumot, amely képes a történelem teljességét figyelembe venni, vagy csak annyi történik, hogy a folytonos hidegháborút igazoló intézményt megtisztítják a trumpos-sorosozós-orbános máztól?