Oldás és kötés
A vereség soha nem a választás napján kezdődik. Akkor csak láthatóvá válik. Előbb csak növekszik a távolság az ígéretek és a hétköznapok között. A választó eleinte magyarázatot keres, és ad még egy esélyt. Aztán még egyet. De ha semmi nem változik, egy idő után elfárad abban, hogy újra és újra megvédje azt, amiben már maga sem biztos.
Azt tudjuk, hogy a pártkötődés tartós. Csaknem annyira, mint a vallási hovatartozás.
Az ember nem dönti el minden reggel újra, hogy kinek a híve. Azért nem, mert a csoporthoz való tartozás az önbecsülés része. Aki átszavaz, annak nemcsak véleményt kell váltania, hanem önmagából is fel kell adnia valamit.
Akkor mi magyarázhatja a politikai térkép radikális átrendeződését?
Kik alkotják az új többséget?
Az első réteg a tényleges átlépőké. Ők azok, akiknél a mérleg átbillent. A pártazonosság ugyanis, bármilyen tartós, a korábbi tapasztalatok állandóan frissülő mérlege is. Az erős identitás lassítja a billenést, de nem függeszti fel örökre. A csalódások lerakódnak, aztán egyszer átbillen a mérleg. Ezek a választók azonban valójában nem adják fel önmagukat. Hogy miért mondhatjuk ezt? Mert a választó elsősorban egy ideához kötődik: nemzethez, hithez, rendhez, egy életformához. A pártot ennek képviselőjeként fogadja el. A párt addig erős, addig támogatott, amíg a választók úgy érzik, hogy értük cselekszik. Ha ez a kép megreped, a hűség nem szűnik meg. Az ideának szól tovább, és ezzel a párt ellen fordul. Reagan mondta egykori pártváltásáról, hogy nem ő hagyta el a pártját, hanem a párt őt.
Egy párt otthont adhat értékeknek, ideáknak, de nem birtokolja őket.
A második réteg a váróteremben ülőké. A régi táborból távozók közül ők vannak a legtöbben. A hűség nem akadályozza meg a kilépést, csak elhalasztja. A hűséges ember nem rohan át a másik oldalra. Előbb elbizonytalanodik, aztán pártnélkülivé válik, és csak utána, ha egyáltalán, keres új otthont. Nem szavazott a másik oldalra, csak már nem szavazott a régire sem. Az identitás náluk nem omlott össze. Meglazult.
A harmadik réteg a megérkezőké: az első szavazók és a régóta távolmaradók, akiket évekig semmi sem hozott el az urnákhoz. A rendszerváltás óta soha nem szavaztak annyian nálunk, mint idén tavasszal. A korábban távolmaradók többsége a változásra voksolt. A régi kötődés tehát nemcsak gyengült, hanem elvesztette a vonzerejét azok előtt is, akik még sosem tartoztak sehová. Az új ajánlat ott talált közönséget, ahol a régi már nem keresett.
A negyedik réteg a korábbi ellenzéki pártok szavazóié. Számszerűen ők adták az új többség gerincét, túlnyomó többségük átköltözött. Csak éppen nem csalódásból. Nem a pártjukban csalódtak. Győzni akartak. Ők a stratégiai szavazók. Látták hogy a saját pártjuk nem nyerhet, ezért a hozzá legközelebb álló esélyesre szavaztak. Régóta tudjuk, hogy ahol a körzetekben egyetlen forduló dönt, ott a választók maguktól a két legerősebb szereplő felé terelődnek.
Ez azonban nem egyszerű helycsere. A stratégiai szavazó az identitása egy részét zárójelbe teszi, hogy elérje a nagyobb célt.
Lehet, hogy az új ház nyelve idegen neki, egyes értékeit nem találja benne, bizonyos hangok kifejezetten zavarják. De ezt előre tudta, és vállalta. Ez nem csalódás, hanem kompromisszum, amelyet nyitott szemmel kötött meg.
Csakhogy a kompromisszumnak oka volt: a győzelem. mindenek feletti akarása. És a győzelem megtörtént. Amíg a cél előttünk van, a kényelmetlenséget elviseljük. Amikor elértük, a cél eltűnik a szemünk elől, a kényelmetlenség viszont marad. A zárójel pedig nem tart örökké. Egy idő után előkerül az, amit korábban zárójelbe tettünk. Előbb csak zavar, aztán egyre jobban.
(...)