(...)
Az emberi sors lényege, hogy a káoszból valóságot építsünk, magasabb, társadalmi valóságot. Ha az ideáljaink oltárán, mint a szabadság, az egyenlőség vagy a szeretet, elengedjük az ideáloknak egyáltalán életet adó történelmi, civilizációs, geopolitikai és eszmetörténeti közeget, akkor a saját ideáljaink ellen intézzük a legalattomosabb támadást, mert leválasztjuk őket arról a valóságtól, amelyben mozognak, ezáltal destabilizáljuk őket.
A Liberalizmus dolga a következő évtizedekben, hogy újra megtanítsa -- és megtanítsa becsülni -- a kontextust, ami az ideálokat eleve operacionalizál(hat)ja. A civilizáció folyamatos tárgyalásos folyamat a nyers anyagi valóság és az eszmék között: a valóságtól elszakadva az eszmék csak pusztítanak, elnyomó hatalmi célokat szolgálnak, éppúgy, ahogy a nyers anyagi valóság az eszmék és az ember narratívateremtő képessége nélkül egyes egyedül a nyomor és az állati ösztönök terepe. Egyik állapot se jó: egyedül a valóság és az eszmék között kibontakozó magasabb társadalmi valóság, aminek szempontjából a politikai állásfoglalás egyáltalán érdemes.