A kuratóriumi tagság miatt vagyonnyilatkozatot kell készítenem, ami nagyon helyes: ellenőrizni kell minden közfeladatot ellátó személyt. A velem egy lakásba bejelentett közeli hozzátartozómat is bele kell írnom. Szerencsére nincs szinte semmink, csak némi megtakarításunk és az a pici lakás, amiben lakunk. De jaj, a honorjaimat nem bírom számontartani.
Az a csodálatos szokása van az engem megbívó irodalmároknak, színázasoknak, rádiósoknak, művészeknek, civil szervezeteknek, az írásaimat közlő orgánumoknak, hogy fizetnek valamit. Keveset, de én azért is meg vagyok hatva, mert tudom, milyen kevés pénzből gazdálkodnak, mennyire kiéheztette őket az Orbán-rendszer.
Viszont bizony -- nem tudom, ti is vagytok-e így vele -- ezt a pénzt én mindig "pluszpénzként" kezelem és azonnal elköltöm, semmiféle budzsetemnek nem része. 40e Ft egy fellépésért -- még egy szandál, hátha az nem töri fel a lábam. Fegyelmezetlen vagyok, azt se tudom, mennyi a fizetésem, azt különösen nem tudom, mennyi honorárium folyik be hozzám egy évben.
Ha egyszer bilincsben visznek el, tudjátok, hogy nem sikkasztottam, hanem kelekótya voltam, és kifelejtettem a vagyonnyilatkozatomból néhány haknit, alkalmi fellépést, amelyek után boldog benyomások maradtak, de emlék arról, hogy mennyi pénzt is adtak érte, egyáltalán nem. Én az "elég" és a "nem elég" kategóriáját ismerem, ami a pénzt illeti. A fizetésem "elég", ezért ami több, azt boldogan elszórom valamire, ajándékra, luxusra, örömre.
Azért is írom ezt a teljes feltárulkozás nevében, mert hamarosan, a jövő év elején megjelenik a Pénzről szóló könyvem az OpenBooks Fontos Dolgok sorozatában, és nagyon izgulok, mit fogtok hozzá szólni. Botrányosan provokatívnak szántam, vagy provokatívan botrányosnak, még egy neoromantikus kiáltványt is írtam a végére. Számolgassunk, persze, számolgassunk, hiszen a számonkéréshez az kell: számolgatás. De az élet íze máshol van: az örömben, az odaadásban, a szeretetben, a minőségben.