(…)
Mit nem érint az MI-apokalipszis? Azt, hogy egymásra van szükségünk. A tegnapi ijesztgetős posztom margójára.
Nem használok MI-t ezeknek a posztoknak a megírására. Elvenne a személyes hangból, hiteltelen lenne. Máshol használom, beszélgetek vele, megvitatom az ötleteimet, megnézetem a tudományos szövegeimet,
de azt látom, hogy igazán kreatív művészeti feladatokban nem állja meg a helyét. Lapos. Redundáns. Ötlettelen.
Ezt hívják AI slopnak. Nincs emberi relevanciája, nem átütő, csak olyan átlagos, elmegy, közhelyes jellegű. Mint korábban mondtam, olyan, mint a besamel szósz. Kitölti a teret, de nincs íze.
A saját tapasztalatom ennek alapján az, hogy amiben az érzelmi intelligenciának és az esztétikai érzéknek van szerepe -- mint a hiteles kommunikáció és a művészet -- ott az MI gyengén teljesít. Persze nagy előnye, hogy öt perc alatt megír egy regényt, de ki akarná azt a regényt elolvasni? Annak a regénynek nem lesz emberi relevanciája. Nem lesz nézőpontja. Nem lesz mögötte egy hús-vér, szenvedő és vágyakozó lény, akinek érzéseivel azonosulni tudunk, vagy éppen ellene feszülünk. Nem lesz mögötte egy test, amely küzd a mindennapok nehézkedésével, fáj, öregszik, fellángol és kielégül. Az idő elütésére persze jó lehet, de nem ad katarzist.
Biztos vagyok benne, hogy sokan használják az MI-t társnak, terapeutának, beszélgetőpartnernek. Annyira kényelmes. Annyira türelmes. Annyira megértő. Bár én azt is tapasztaltam vele, amikor így használtam, hogy nagyon sablonos válaszokat ad. Néha a sablonosság persze előny. Egy terapeutának készlete van mondatokból, amelyek nem ártanak, és ha ezt a készletet megtanítják az MI-nek, akkor egy bizonyos pontig átveheti a terapeuta helyét. De nem tudom elképzelni, hogy feladjuk azt a vágyunkat, hogy más emberekhez közünk legyen. A másik ember jelenlétének félelmetes és csodálatos varázslata, a másik ember katarzisa: ezt nem nyújthatja MI.
(…)