Apámat beszervezték 1960-ban. Három gyereke volt, a káderlapján szerepelt kivégzett hadseregparancsnok nagybátyja, Jány Gusztáv és talán a szovjet fronton elért hét légi győzelme is.
Az is megfordulhatott a fejében: talán mégis jelentette valaki, hogy
azon katonaviselt férfiak között volt, akik október 23-án a Rádiónál először lőttek vissza az ávósokra.
Volt ellene fogó lap enélkül is. Anyámnak és a szomszédban élő nagyapámnak még aznap este elmesélte a beszervezés körülményeit. Másnap felhívta a tartótisztet és meggyónta a fecsegését; elpanaszolta, hogy nem érzi magát alkalmasnak a feladatra. A hálózat legsúlyosabbnak tekintett bűne a dekonspiráció, a működés leleplezése volt.
Kirúgták, de másképpen nem büntették. Nem büntették, de a karrierje elakadt. Utána nyúltak akkor is, amikor pályát váltott. 1968-ban nem utazhatott ott ezüstérmes evezős csapatával Mexikóba.
A történetet megírtam több ezer példányban megjelent „MI maradunk!” című családregényemben vagy tíz évvel ezelőtt. Nem lepett meg, hogy 6-os kartonját megtaláltam a „nyitott aktákban”. A nagy hangon beharangozott leleplezések másnapján több politikus, művész, gazdasági vezető tiltakozott és állította,
hogy a beszervezésük nem igaz: nem megfigyelők – hanem megfigyeltek voltak.
Nem úgy, nem akkor és nem az.
Orbán Viktort a maga sajátos módján Ungváry Krisztián védte meg. Lezsák Sándortól a miniszterelnök is bocsánatot kért. Surányi György a saját verziójának a közléséhez ragaszkodott.
A tiltakozókban csak egy a közös. Mindannyian élnek.
Miután a hosszú lista pontatlansága, tendenciózus volta hamar bebizonyosodott; és a gyanú ellen csak személyesen lehet tiltakozni, illetve azokkal kapcsolatban pontosítást kérni, csaknem esélytelen, hogy valaki helyreállítsa az alaptalanul megvádolt halottak becsületét. Márpedig a listán szereplők túlnyomó többsége halott. És sokan közülük ártatlanok.
A nevezetes 6-os kartonokról a társadalom többsége – hozzám hasonlóan – 1990 előtt nem tudott. Természetesen azok egy részének és a belügyi iratok nagy részének korábbi megsemmisítése, tendenciózus szelekciója nem volt nyilvános sem a rendszerváltáskor, 1990-ben, sem később, például amikor Kenedi János volt gimis osztálytársunk felügyelte az illetékes hivatalt, így annak teljessége több mint kérdéses.
Dzsoni az előttem levő padból bukott ki háromból másodikban a József Attila Gimnázium H osztályából, majd helyezkedett el érettségi nélkül a belügy által szorosan felügyelt Budapester Rundschau szerkesztőjeként – sokat láthatott a belügy működéséből, később már a megfigyelések célpontjaként is. Mondhatni belülről-kívülről ismerte a rendszert.
A belügyi megfigyelésekről az én nemzedékem minden tagja tudott, azok rendszeréről azonban fogalmunk sem volt.
Úgy gondoltuk, hogy a kádári belügy 1967-től, a mi húszas éveinktől valószínűleg ugyanolyan slampos volt, mint a társadalom és a gazdaság, amelyben éltünk. Ezt tudva azon gondolkodom, milyen valós információkat hordozhatnak az akták, amelyeket most a 21. század nyakába öntöttek.
Kik lehettek a valódi bűnösök, akik nemcsak aláírtak, de ártó szándékkal jelentettek barátaikról, kollegáikról? Kik tettek tönkre életeket, mint MGP, a színházi kritikus? Kik voltak a megúszni akarók, akik egy jogosítványért, a gyerek egyetemi felvételijéért, nyugati útlevélért gróf Esterházy Mátyáshoz hasonlóan jelentettek (lásd Esterházy Péter: Javított Kiadás).
Kik voltak, akik aláírtak és soha nem jelentettek; vagy olyan semmitmondó jelentéseket küldtek, mint a KISZ-titkárok zömének hangulatjelentései, amikbe néha beleolvastam: „Az állomány felháborodva elítéli az USA vietnámi agresszióját és lelkesen támogatja a X-ik pártkongresszus határozatait”.
Ezeknek a kérdéseknek az előzetes tisztázása nélkül feltételezhető, hogy a kormány és a hivatal, amelyik a közzétételkor is tisztában volt az adatok megbízhatatlanságával, több száz, ezer vagy tízezer emberrel szemben vétett.
Becsület- és kegyeletsértés bűnébe esett olyanokkal szemben, akik már nem védekezhetnek.
Nem változtat ezen az utólagos magyarázkodás, hiszen csak azok tisztázhatják magukat, akik még élnek és akiknek a rokonai a becsületüket szívükön viselik.
A tisztázási folyamatra most évtizedekkel az utolsó jelentés után is szükség van. Avval, hogy a nélkülözhetetlen történészi aprómunka elvégzése nélkül neveket, családokat bélyegeztek meg, talán végleg elvették a társadalomtól a tisztázás és a katarzis lehetőségét. A neveket és a valódi történeteket csak a tények és az egyes esetek teljes körű történészi feldolgozása után lett volna szabad közkinccsé tenni.
A miniszterelnöknek nemcsak Lezsák Sándortól, hanem valamennyi méltatlanul megvádolt személytől – élőktől és halottaktól – bocsánatot kell kérnie.
Fotó: Fortepan / Kereki Sándor