Még néhány gondolat az ügynök-ügyről: biztosan sokan nem fognak egyetérteni velem, de úgy vélem, hogy azok a volt ügynökök, akik együttműködtek a diktatúra titkosszolgálataival és közben volt és maradt is lelkiismeretük, alapvetően megbűnhődtek már azért, amit tettek. Mert nem nagyon tudok nagyobb büntetést elképzelni, mint hogy attól a naptól kezdve, hogy megírták első jelentésüket mind a mai napig ezzel a borzalmas bűntudattal kellett együttélniük.
A rendszerváltástól kezdve pedig a bűntudat mellé a rettegés is párosult,
hiszen az elmúlt 36 évben minden nap azzal ébredtek és aludtak el, hogy akár azon a napon is lelepleződhetnek. Hangsúlyozom, hogy azokra gondolok, akiknek volt/van lelkiismeretük, nem pedig a romlott és cinikus gazemberekre, mert az ő lelkükbe nem akarom és nem is tudom beleképzelni magam. Tőlük undorodom.
Amint korábban már írtam az elmúlt években rengeteg ügynöki jelentést olvastam végig és állítom, hogy az általam olvasott jelentések 70-80 százaléka - a korabeli belügyi szakzsargont figyelembe véve is - nagyjából érdektelen volt. Kevés olyannal találkoztam, amelyből az derült ki, hogy az ügynök örömmel, lelkesedéssel, valóban "hazafias kötelességtől" áthatva írta volna jelentését.
A többség semmitmondó, kényszeredett, érdektelen dokumentum volt.
Nem akarom az ügynököket mentegetni, hiszen azért sok millióan úgy élték le az életüket, hogy soha nem jelentettek a barátaikról, ismerőseikről vagy munkatársaikról.
(...)
Olvasom a közösségi médiában, a gyakran már-már diadalittas ítélethírdetéseket, ahogy sokan azonnal hitelt adnak a névsorban megjelentek áruló mivoltának, úgy érzik most valamiféle elégtételt kapnak az diktatúra idején elszenvedett sérelmeikért. És persze értem is az indulatokat, hiszen sokunk életét keserítette meg és csorbította ki a diktatúra, de azért sokkal óvatosabb lennék az ítélethirdetéssel. Nemcsak azért, mert névsorból az volt ügynökök kétharmada hiányzik és a listában szereplők közül is egyre többek állítják, hogy soha nem működtek együtt a titkosszolgálatokkal, hanem azért is, mert anélkül hogy tudnánk, hogy mit takart ez az együttműködés, nehéz ítéletet alkotni.
Az általam olvasott ügynökjelentések készítői közül már senki nem él.
Biztos vagyok abban, hogy néhányan vannak olyanok is, akik ma is élnek, csakhogy az ő nevük és jelentéseik nincsenek már meg. Talán elég bennfentesek és ügyesek voltak ahhoz, hogy eltűnjenek az őket kompromittáló dokumentumok. Ezt már soha nem fogom megtudni. De ők megússzák, mert közel voltak a tűzhöz. Azokra viszont, akiknek maradt lelkiismeretük és a beszervezésüktől kezdve gyötrődtek és rettegtek azt hiszem az élet az egyik legsúlyosabb büntetést mérte. Önbecsülés nélkül, szégyenkezésben és rettegésben leélni egy életet - kevés ennél súlyosabb terhet tudok elképzelni. Vessetek a mókusok elé, de én ma már inkább sajnálom ezeket az embereket, mert megfosztották magukat attól az élménytől, hogy reggel mindenféle bűntudat és félelem nélkül bele tudjanak nézni a tükörbe.