(…)
Az ég a tanúm, hogy nem akartam ezzel a témával foglalkozni. De nem bírom ki. Napok óta ezen hápogok, ki kell adnom magamból úgy, hogy az oldalam ténylegesen politikamentes. Mert muszáj, hogy pártfüggetlenül és politikamentesen is az ember tudja értelmezni,
ha egy közszereplő, egy politikus sértő, lekicsinylő és minden tekintetben laikusan oda nem illő állítást fogalmaz meg.
"Nálunk ugye elsírják magukat férfiak azon, hogy nem jutunk be a világbajnokságra. Őszintén szólva, csak ennyit kell elmondani a mai Magyarországról, és nagyon sokat tudunk róla” - mondotta Lannert Judit, oktatási miniszter, amikor még nem volt oktatási miniszter.
Eközben nálam.
Én nő vagyok és nem sírtam, amikor a magyar válogatott nem jutott ki a világbajnokságra. Én gyászoltam. Olyan döbbent csend vett körül napokon, heteken át, amely a gyász érzésével ért fel. Mert annak, aki a labdarúgást (vagy bármely sportágat, de erről később) rajongva szereti, az az utolsó pillanatos gól, amely megpecsételte, hogy negyven év után SEM sikerült kijutnunk a vébére, nem csupán a fociról szólt.
Számomra például az 1999 óta halott apám emlékét hozza elő mindig a foci, amelyet ő annyira, de annyira szeretett.
Vele a szüleim válása és az én Kőszegről Szegedre történt költözésem miatt évekig még csak nem is találkozhattam kisgyerekként. A foci lett a közös nyelvünk, amikor anyám újra engedte, hogy elutazhassak Kőszegre és ott találkozhassak az édesapámmal. Ó, mennyire vágyott arra, hogy megint legyen egy világbajnokság a magyarokkal!
Nő vagyok, kedves miniszterasszony és nem sírtam, de összetörtem belül, mert az apámnak akartam elsuttogni tavaly év végén, hogy látod? Újra kint vagyunk.
(…)