(...)
Pontosan mit is kellene helyreállítani?
A különféle akadémiai szereplők, többek közt történészek, filozófusok és névtelenségbe burkolózó pályakezdő kutatók nyílt leveleiben a státuszküzdelmek és az ideológiai küzdelmek egyaránt megmutatkoznak. Az akadémiai szabadság helyreállítása nevében megfogalmazott követelések a tudományos pozíciók, erőforrások és intézményi legitimáció újraelosztásáért folyó küzdelem részét képezik, amelynek a 2010 előtti hegemónia teljes visszaállításával egyúttal konkrét szakmai csoportok korábbi státuszának visszaállítása is tétjét képezi.
Ezek a nyílt levelek helyesen mutatnak rá a tudományos életbe történő NER-es beavatkozásra. Üdvözlendő, hogy napfényre került például egy politikai alapon doktori fokozatot osztó lebuj problémája, ahogy fontos tematizálni a tudományos autonómia NER alatti sérülésének tágabb problémakörét. Közös eleme ugyanakkor ezen nyílt leveleknek, hogy kritikájukat kizárólag a NER időszakával kapcsolatban fogalmazzák meg, azt feltételezve, hogy 2010 után romlottak el a dolgok. (Természetesen ugyanez a retorika jelent meg Magyar Péter ELTE-s tanévnyitó beszédében is.) Valójában a NER nem titkoltan egy ideológiai-politikai szempontból rendkívül torzult tudományos életben igyekezett saját tudástermelő intézményrendszert létrehozni – hogy milyen módszerekkel és milyen színvonalon, az egy másik kérdés. Azonban tény, hogy a tudományos intézményrendszer működése már jóval korábban alapvetően torzította a tudástermelés valódi szabadságát Magyarországon és nemzetközi szinten egyaránt, ennek nyomán pedig nem kizárólag a konzervatív, hanem a nem csak névleg kritikai megközelítések is háttérbe szorultak a fősodrú tudományosságban.
Hogy a tudományos életben (leginkább a társadalomtudományokban) erőteljes progresszív túlerő tapasztalható, az hosszú évtizedek óta jól ismert tény. A progresszívek ezt hajlamosak úgy magyarázni, hogy ennek egész egyszerűen az az oka, hogy nekik van igazuk: azért vannak felülreprezentálva a tudományos életben, mert a progresszív megközelítések testesítik meg magát az igazságot.
Valójában azonban a tudományos intézményrendszer progresszív elfoglalása több évtizedes küzdelem eredménye, amelyben az újbaloldali mozgalmak tudatos kooptálására törekvő „filantróp” alapítványok kiemelkedő szerepet játszottak.
A tudományos élet ideológiai elfogultságát sokan hajlamosak hamis szembeállítások mentén értelmezni. A kritikusok gyakran a társadalom- és bölcsészettudományok létjogosultságát is megkérdőjelezik, szembeállítva azokat az elfogultsággal szerintük nem vádolható természettudományokkal. Azonban a probléma nem a tudományos vizsgálódás témaválasztásában van, hanem az intézmények elfoglalásában; mindemellett a probléma egyre inkább érint olyan természettudományos területeket is, mint például a biológiai nem vagy az ún. neurodivergencia kérdése. A másik gyakran megidézett toposz az alkalmazott („hasznot hozó”) és az elméleti („haszontalan”, „köldöknézegető” stb.) tudományok (az előbb említett oppozíciótól sem független) szembeállítása, amely szerint a tudományt az általa hozott gazdasági haszon legitimálja. Erről a világnézetről elég annyit elmondani, hogy egyenesen vezetett el az utóbbi hat évben egyre sűrűsödő válságtünetekhez. A probléma nem az elméleti gondolkodásban és nem is a társadalom- és bölcsészettudományokban rejlik, hanem a tudományos intézményrendszer ellentmondásos működésében.
(...)
A tudományos tudástermelést az állami beavatkozáson túl továbbá számos politikai és piaci szereplő is befolyásolhatja elsősorban finanszírozással. Ez nem új jelenség: a „filantróp” alapítványok már a 20. század elején fontos szerepet játszottak az amerikai társadalomtudományok intézményesítésében és alakításában, azonban mindez az újbaloldali mozgalmak tudatos kooptálásával vett erőteljesebb ideológiai fordulatot a 20. század második felében. Magyarországon és a többi posztszocialista országban a rendszerváltás óta elsősorban amerikai és német alapítványok, valamint európai uniós szervek többek közt kutatási területek (így a „gender studies”) intézményesítésében és a politikai diskurzus alakításában (többek közt a „populizmuskutatás” a tágabb közbeszéd részévé való tételével) is kiemelkedő szerepet játszottak. A Volkswagen Alapítvány például a populizmus és a populáris zene kapcsolatáról szóló kutatásokra írt ki pályázatot, és az erre fogékony helyi kutatók le is gyártották a témafelvetésben eleve benne rejlő ideológiai beállítottságú „tanulmányokat”.
A Soros-hálózat már a rendszerváltás előtti évektől fogva meghatározó alakítója a tudományos életnek, ami megkerülhetetlen kérdéseket vet fel annak ellenére is, hogy a NER Soros-ellenes kampánya miatt szinte tabuvá vált szóba hozni.
(...)
Hegemónia és kritika a tudományos életben
Hogy hová vezethet a tudományos élet túszul ejtése, azt remekül megmutatja Jason Arday esete. Mint ismeretes, az Egyesült Királyság fiatal fekete professzoráról nemrégiben kiderült, hogy nemcsak többszörös plágiumelkövető, hanem megrögzött hazudozó is, aki a munkásságával kapcsolatos kritikákat rasszizmusvádakkal és ártatlan emberek elleni rendőrségi feljelentéssel lehetetlenítette el. Évtizedeken át probléma nélkül szőtte maga körül valóságalap nélküli teljesítményekből és áldozatiságból az egyébként teljesen átlátszó legendát, és saját egyeteme sem vonta felelősségre annak ellenére, hogy a botrány kirobbanása előtt jó ideje tudomást szereztek a plágiumairól. Idén nyáron azonban egy másik kutató kitartó munkája nyomán Arday lelepleződött, ennek következtében feltehetően öngyilkosságot követett el.
Az ügy kapcsán felmerülő rengeteg kérdés közül az egyik az ideológiai egyoldalúság színvonalra gyakorolt hatása a tudományos életben.
Amint egy ideológiai irányzat egyre inkább meghatározza egy tudományterület működését, úgy ezen ideológiai alapvetést érintő tudományos kritika egyre nehezebbé válik, hiszen a kritika határait a tudományos közösség által legitimnek tekintett álláspontok határai jelölik ki.
A kritika egy ponton túl szinte kizárólag a tudományos intézményrendszeren kívülről (jelen esetben elsősorban konzervatív vagy baloldali körökből) érkezik, hiszen a tudástermelés a tágabb hegemonikus törekvésekben is kiemelkedő szerepet játszik, ezt a kritikát azonban rendszerint nem tudományosként vagy akár tudományellenesként söprik le. Ennek nyomán jönnek létre olyan „kutatási területek” instant politikai felhasználásra, amelyek funkciója a kritikák megbélyegzése: például a „genderellenes mozgósítás” kutatási területe (mintha csak a genderellenesség volna magyarázatra szoruló jelenség, míg az általa vitatott jelenségek nem) vagy az illiberalizmuskutatás és populizmuskutatás (amelyek problémafelvetésükben szintén eleve kijelölik, mi az, amit illegitimnek kell tartani). Az intézmények elfoglalásának problematikájára az Arday-éhoz hasonló extrém esetek hívják fel időnként a tágabb közvélemény figyelmét, ugyanakkor a progresszív társadalomtudományokban a hasonló színvonaltalanság nem hiba, nem túlkapás, hanem a progresszív hegemonikus blokkban betöltött funkcióból eredő szükségszerűség.
Az Arday-ügy utóélete is rendkívül ijesztő: a progresszív hálózat tagjai beismerés és felelősségvállalás helyett Arday halálát az őt ért kritikákra igyekeztek fogni, mintha egy tudományos pozícióval való igen súlyos visszaélést nem volna szabad kritizálni. Még tüntetést is szerveztek az Ardayt „támadó” „gonosz” média ellen, sőt, az Amnesty International az emberi jogok nevében a média cenzúráját követeli.
Az Arday-botrány utóélete arra mutat rá, hogy
a tudományos elit szinte a kritizálhatatlanság státuszát nyerte el.
Hiába teljesen fekete-fehér az eset, hiába egyértelmű, hogy ezt az érdemtelen karriert lehetővé tévő egyetemi hierarchiát, a tudományos intézményrendszer működésmódját, valamint a progresszív ideológiai alapvetéseket és a tágabb progresszív hálózatot magát is mély vizsgálatnak kellene alávetni, ez a hálózat most is az őket kritizálókra mutogat. A tudományos intézményrendszer olyan módon „ellenőrzi” önmagát, hogy a hasonló világraszóló botrányokat a szőnyeg alá söpri alapvető önvizsgálat és átalakulás helyett, miközben rengeteg esetben még a botrány kirobbanását is megelőzi, holott rengeteg hasonló, bár kevésbé extrém silányságból kellene óriási botránynak kerekednie.
(...)