BAUER TAMÁS (SZDSZ): (Az étkezést éppen befejező elnök felé fordul:) Köszönöm a szót, elnök úr, jó estét, jó étvágyat kívánok! (Derültség. - A képviselő elneveti magát. - Hegyi Gyula: Így könnyű, már 35 másodperc eltelt! Így könnyű! - Derültség.) Köszönöm a szót.

Tisztelt Országgyűlés! Ebben a nagyon fontos vitában három kérdéskörrel szeretnék foglalkozni. Elsőként szeretnék visszatérni ennek a mai költségvetési részletes vitának a legfontosabb kérdésére. A legfontosabb kérdésére annyiban, hogy ha összegszerűen nézzük a benyújtott módosító indítványokat, akkor valószínűleg az a módosítócsomag, amelyről a vita korábbi szakaszában - már kétpercesekkel együtt - egy jó másfél órát vitatkoztunk, valószínűleg nagyobb összeget tesz ki, mint az összes többi módosító indítvánnyal érintett rész együttvéve. Tehát ezért ezzel fogom kezdeni, erre a kérdésre térnék vissza és még egyszer összefoglalnám a Szabad Demokraták Szövetségének álláspontját a 20., a 77. és a 92. pontban közölt módosító javaslatokkal kapcsolatban.

Másodszor azokkal a módosító indítványainkkal kívánok foglalkozni, amelyeket Béki Gabriellával közösen nyújtottunk be a családi támogatásokkal és a nyugdíjjal kapcsolatban. Az ilyen tárgyú módosító javaslatokkal kapcsolatban ma még érdemi tárgyalás szinte nem volt, csak kétperces oldalvágások, de fontosnak tartom, hogy ezzel a kérdéskörrel is alaposan foglalkozzunk.

A harmadik kérdéscsoportot, amivel foglalkozni szeretnék - és itt külön is örülök, hogy Várhegyi Attila államtitkár úr éppen jelen van - az egyházi támogatásokkal kapcsolatos módosító javaslataim alkotják.

Kezdem tehát az elején, a 20., a 77. és a 92. pontban szereplő módosító indítványokkal. Hogy röviden összefoglaljam és emlékeztessem azokat, akik esetleg a vita korábbi szakaszában nem voltak jelen, ezek a módosító javaslatok kerültek későbbi időpontban meglepetésszerűen a költségvetési bizottság asztalára. Az ellenzéki, szocialista és szabaddemokrata képviselőknek azt a kérését, hogy ezeket a módosító javaslatokat érdemben indokolja meg az előterjesztő, a kormánytöbbség lesöpörte az asztalról, és ezért az ellenzéki képviselők nem is voltak jelen ezen a tárgyaláson, kivéve engem, aki késve érkeztem, és ezért a távozáskor távol voltam. (Varga Mihály: Visszajöttél, Tamás!) Nem, nem, nem! (Varga Mihály: De, de!) Az államtitkár úr nem volt jelen ezen a bizottsági ülésen! Én a bizottsági ülés első részén jelen voltam, és aztán egy vidéki elfoglaltság miatt távoztam, onnan loholtam vissza (Varga Mihály: Visszaküldtek!), és amikor láttam kívülről az Országház ablakát, hogy természetesen még tart a költségvetési bizottság ülése, akkor tértem vissza, és értesültem róla, hogy a szocialista és szabaddemokrata képviselőtársaim távoztak az ülésről. Ezért van a jegyzőkönyvben néhány közbeszólás tőlem azon a részen.

De a dolognak nem az eljárási, hanem a tartalmi része az igazán fontos, bár tegyük hozzá, hogy az eljárási része önmagában is nagyon fontos.

Ami a tartalmi részt illeti, miről is szólnak ezek a módosító indítványok, tisztelt képviselőtársaim? Az ajánlás 20. pontjában levő módosító javaslat arról szól, hogy a javaslattevő, a költségvetési bizottság többsége, tehát a kormány elhagyja a költségvetési előterjesztésből azokat a szerintem helyes passzusokat, amelyek a '99-es költségvetésben biztosítanának egy 75 milliárd forint összegű kezességet arra az esetre, ha erre szükség volna. Erről a kezességvállalási szándékról értesültünk, és ezt a kezességvállalási szándékot - különösen azzal a megjegyzéssel, hogy ennek valószínűleg csak egy kisebb része kerül valóban igénybevételre 1999-ben - helyesnek tartottuk. Ha megnézik a képviselőtársaim, nem volt ellenzéki módosító javaslat ennek sem a változtatására, sem az elhagyására.

Ezzel szemben a 77. pontban találjuk azt a bizottsági módosító javaslatot, amelyet akkor indoklás nélkül fogadott el a költségvetési bizottság fideszes, MDF-es, kisgazda többsége, és amelynek egy részbeni indoklását ma a miniszter úr egy elég lendületes vita közepette megadta. Ez a kormánypárti módosító javaslat a Postabank és a Magyar Fejlesztési Bank konszolidációjáról szól. Nemcsak erről, de ez a lényege. Arról szól, és ezt magyarázta el nekünk itt érthetően a miniszter úr, hogy mint tudjuk, a Postabankban nagy volumenű kétes követelések és kihelyezések halmozódtak fel, amelyek a Postabank bankszerű működését veszélyeztetnék, ha az állam nem avatkozna közbe. Ezért az állam beavatkozik, és hadd tegyem hozzá, ezt úgy teszi, ahogy ezt egy civilizált állam tenni szokta, hiszen a bankrendszer stabilitása közérdek, a bankrendszer stabilitását pedig azzal lehet biztosítani, ha az állam közpénzből végrehajt egy tőkeemelést különféle technikákkal, amelyek ehhez rendelkezésre állnak, és ilyen módon újra stabillá teszi e bank működését.

Ez az - és ezt fejtette ki nekünk a miniszter úr -, amit eddig elmulasztottak a bizottsági ülésen kifejteni mielőtt a kormánypárti képviselők, hogy úgy mondjam, látatlanban megszavazták volna ezt a módosító javaslatot. Idáig nincs köztünk vita, ezt kell tenni. Ezt tette a magyar állam a magyar bankrendszerben 1992 és 1996 között is, az akkori kétes és problematikus követelésekkel és kihelyezésekkel kapcsolatban. Ezt hívják adós- és bankkonszolidációnak a magyar közgazdasági irodalomban.

(21.10)

És ezt szokták tenni a civilizált államok, más fejlett piacgazdaságokban is - közismert a svéd, az olasz, most aktuálisan a japán példa. Idáig talán nem volna baj.

Mi az, amiért mégis aggodalmaskodunk? Elsősorban a dolog mértéke miatt, mert ugyanúgy, tisztelt fideszes képviselőtársaim, ha önök emlékeznének még arra, hogy a Fidesz, mint ellenzéki párt hogyan viszonyult az Antall-kormány, az MDF-kormány idején az akkori bankkonszolidációhoz - az államtitkár úr biztosan emlékszik rá, mert ezzel foglalkozott a Fidesz-frakcióban -, akkor a szabaddemokratákkal és a szocialistákkal együtt bírálták az akkori bankkonszolidációt. Az volt közösen a véleményünk, hogy az akkori bankkonszolidáció bizony túlzottan nagyvonalú volt, nem eléggé szigorúan mérte a közpénzt akkor a bankoknak, holott - és ezt is nagyon fontos világosan látni - akkor a Magyar Hitel Bank, a Kereskedelmi Bank és a Budapest Bank, mint annak az időszaknak a nagy bankjai még egészen más okokból kerültek bajba, és ez az az egy dolog, amiben Szekeres Imre mai hozzászólásával nem teljesen értettem egyet, hogy ő a többi bank konszolidációjához hasonlította a Postabank helyzetét, valamennyien tudjuk, hogy akkor a három korábbi nagy bank azok miatt a kihelyezések miatt került instabil helyzetbe, amelyeket a szocialista tervgazdaságból örököltek a kétszintű bankrendszer megteremtésekor.

A Postabank ilyen kihelyezéseket és követeléseket nem örökölt. A Postabank 1988-89-ben jött létre, semmiféle piszkos vállalati kihelyezést nem örökölt. Ami a Postabankban van - mármint ami a Postabankban nincs -, tehát ami a Postabankban rossz kihelyezés és követelés van, azt a Postabank a megalakulása óta, ez év augusztusáig hivatalban levő vezetés tevékenysége idején szedte össze, vagy ha úgy tetszik, kótyavetyélte el, tehát egészen más jellegű az a konszolidáció, amire itt most szükség van, mint a korábbi nagy bankok konszolidációja. Persze a közgazdasági lényeg hasonló, noha a történet más. A közgazdasági lényeg itt is az, hogy behajthatatlan követelések és rossz kihelyezések miatt van szükség egy állami feltőkésítésre.

És hadd tegyük azt is hozzá - noha az ezt megkérdőjelező képviselők már eltűntek innen -, hogy az ilyesmi sohasem a bank és a banktőke érdekeit, hanem az egész ország pénzügyi rendszerének a stabilitását szolgálja. Idáig tehát nincs köztünk vita, a vita köztünk abban van, hogy nem sikerült a kormánynak bennünket - a bennünk alatt én most a kormánypárti képviselőket is értem -, mint a közpénzek felhasználásáért felelős országgyűlési képviselőket meggyőznie arról, hogy arra a 180 milliárdnyi költségvetési hiányra, amelyet ezzel a csomaggal pluszban létrehoznak, valóban szükség van. Azért nem sikerült minket erről meggyőznie, tisztelt államtitkár úr, tisztelt képviselő urak és hölgyek, mert nem is tett rá kísérletet. Tehát úgy próbálta elfogadtatni velünk a bizottságban ezt az összeget, hogy meg sem próbálta részleteiben elmagyarázni, hogy erre miért van szükség.

Most itt kaptunk néhány globális számot a miniszter úrtól arról, hogy összesen mekkorák ezek a kihelyezések, de hát tudjuk azt, hogy valójában itt miről van szó. Arról van szó, hogy különböző könyvvizsgáló cégek elkezdték vizsgálni ezeket a kihelyezéseket, és nyilvánvaló - az államtitkár úr, aki annak idején a bankkonszolidációs bizottságot vezette, nálam jobban tudja azt -, hogy egy kétes kihelyezést hogyan ítélünk meg, hogy az behajtható vagy nem behajtható és mennyi belőle a behajtható, ez egy nagyon nehéz kérdés. És abban, hogy egy ilyen megítélésnél egy-egy auditáló cég meg azok a szakemberek, akik ott benn a bankban - a Postabank új vezetése - ezeket a kihelyezéseket és követeléseket vizsgálják, hogyan értékelik a követeléseket és kihelyezéseket, ebben bizony van egyfajta játéktér.

Mi a Fidesszel közösen azért bíráltuk Szabó Iván idején ezt a bankkonszolidációt, mert úgy ítéltük meg, hogy nem elég szigorúan értékelik a Budapest Bank, a Kereskedelmi és Hitelbank, illetve a Magyar Hitel Bank követeléseit, és túl sok közpénzt - azt a bizonyos 300 milliárd forintot - bocsátanak a bankok rendelkezésére. És most ugyanezt a kérdést kell feltennünk, tisztelt Országgyűlés, - és erről beszélt Szekeres Imre, és ebben már teljes mértékben egyetértek vele -, hogy vajon nem egy túlkonszolidációt hajt-e végre a kormány, amikor ilyen csillagászati összegeket szán erre, méghozzá ilyen huszárvágás-szerűen, ahogy most a '98-as költségvetés módosításánál egyik napról a másikra teszi, méghozzá az adófizetők pénzéből, ékesen cáfolva azt az állítását, hogy a pazarlás csatornáinak elzárása a cél. Bizony a pazarlás csatornái sehol máshol így nem buzognak - mármint a folyadék a pazarlás csatornáiban -, mint ahogy itt elfolyhatnak a közpénzek, ha a kormány és azok, akik végrehajtják ezt a konszolidációt, nem elég szigorúak és takarékosak.

Ez az alapvető kérdés, és a kormánynak kötelessége lenne, hogy az Országgyűlést és annak illetékes bizottságait nagy erőfeszítésekkel győzze meg arról, hogy kellő takarékossággal bánik a közpénzekkel. Ehhez persze olyan kormánypárti frakciókra lenne szükség, amelyek legalább olyan - hogy mondjam - szúrós szemmel néznek a kormány kezeire, mint ahogy az előző ciklus kormánypárti többsége ezt megtette, és én a kétperces vitában utaltam is arra a bizonyos '95-ös téli szavazásra, amikor az előző ciklus kormánytöbbsége nem engedett a kormány egy része ama szándékának, hogy biankó felhatalmazást kapjon állami pénzek elköltésére. Sajnálatos, hogy a jelenlegi kormánytöbbségben nincs meg az a minimálisan szükséges felelősségérzet a kormány ellenőrzésére, ami bennünk szerencsére megvolt. Ettől van önöknek most ilyen kedvező helyzetük a gazdaságpolitikában, hogy mi ezt megtettük!

Miért gyanús a helyzet? Miért vannak kételyeink azt illetően, hogy vajon elég szigorú-e a kormány? Hát éppen azért, tisztelt Országgyűlés, mert nemcsak a sajtóban emelkedtek szinte napról napra azok a számok, amelyeket önök megneveztek, hogy itt 20-tól 170 milliárdig terjedt az az összeg, amelybe önök szerint a Postabank kerül, hanem bizony azért is, mert az október végén benyújtott költségvetésben még egy 75 milliárdos maximális garancia van, és a mostani módosító indítvány ennek durván a kétszeresével számol.

Mi történt október 31-e, a költségvetés benyújtásának időpontja és november - azt hiszem - 28-a, a költségvetési bizottság ülése között, amikor ezt a költségvetési bizottságban elfogadtatták? Nyilvánvaló, hogy forradalmian új ismereteket a Postabank állapotáról önök ez alatt az egy hónap alatt aligha szereztek. Hogy mennyire bizonytalanok ezek a számok, erről sok szó esett.

Sajnos nem tudok szabadulni attól a feltevéstől, hogy itt a két időpont között politikai döntés született, és ez a politikai döntés, tisztelt Országgyűlés, kettős lehet. Nem állítom, hogy az, de fel kell tételeznünk, hogy ilyen politikai döntés született.

Az a politikai döntés született, hogy fújjuk föl ezt a Postabank-léggömböt. Persze ez nem léggömb, ez egy valódi labda vagy egy valódi - ha úgy tetszik - bomba, de egy bombát is, ha szabad ezt a kifejezést használnom, föl lehet fújni, ha ezzel a bombával fontos politikai célok vannak. És úgy tűnik, tisztelt Országgyűlés, figyelve többek között a kormánypárti országgyűlési képviselők felszólalásait, hogy itt mindenképpen volt egy nagyon világos politikai cél.

Ugyanis a kormánytöbbség, a kormány, amikor elkészült a költségvetéssel - és azt az önkormányzati választások időpontját gondosan megvárva - az ország nyilvánossága elé tárta, akkor szembekerült egy politikai problémával. Azzal a politikai problémával, tisztelt államtitkár úr, hogy a kormánynak egyfelől állandóan azt kellett hangsúlyoznia, elsősorban nemzetközi szempontokból, hogy milyen stabil a magyar gazdaság. A pénzügyminiszter úr elmondta itt a költségvetési expozéjában, hogy a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdasága vagyunk, hogy kiszabadultunk az adósságcsapdából, hogy gyorsan növekszik az export és így tovább és így tovább.

(21.20)

Tehát egy egyértelműen kedvező képet festettek a magyar gazdaság helyzetéről. Hadd tegyük hozzá: teljes joggal, mert a magyar gazdaság tényleg ilyen jó helyzetben van.

A másik oldalon viszont el kellett magyarázniuk részben önmaguknak, a kormánypárti képviselőknek és a kormánypártok egész szavazóbázisának, hogy azokból az ígéretekből, amelyeket részben explicit módon fogalmaztak meg - lásd adócsökkentés, lásd a foglalkoztatás bővítése, 7 százalékos növekedés és lehetne sorolni -, és azokból az ígéretekből is, amelyeket ugyan nem fogalmaztak meg explicite, de sugalltak - ilyen sugallt ígéret volt a nyugdíjak emelése -, miért kellett egy csomót megszegniük. Hogy miért nincs adócsökkentés, hogy miért nem emelkedik az egészségügyi dolgozók bére, hogy miért nem tudják azonnal leszorítani a munkanélküliséget. Ezeknek az ígéreteknek a nem teljesítésére meg annak a megmagyarázására, hogy miért kellett, miért akarják felrúgni a nyugdíjemeléssel kapcsolatos hatályos törvényt, erre valamit kellett mondani, hogy miért nem. És erre hívták segítségül a Postabank-ügyet.

Nem véletlen, hogy nem volt ebben a költségvetési vitában olyan kormánypárti fölszólaló, aki ne azzal kezdte volna, hogy milyen súlyos az önök öröksége, és milyen nehéz dolog ez a Postabank; holott még ha el is fogadjuk ezt a 150 milliárd körüli konszolidációs igényt, ez akkor is kevesebb, mint amennyivel a költségvetés bevételei meghaladják azt, amit a választások előtt valamennyien gondolhattunk a költségvetés '98-as bevételeiről. A '98-as államháztartás bevételei nem 150 milliárddal, hanem ennek a kétszeresével haladják meg azt, amit mi is gondoltunk az év kezdetén, amikor a költségvetés összeállt, és amit önök is gondolhattak, ismerve a költségvetést. Tehát az ugyan nem igaz, hogy a Postabank-ügy miatt nem tudják önök teljesíteni az ígéreteiket, de mégis a Postabank-bombának ez a felpumpálása egy határozott politikai célt szolgál a kormánykoalíció retorikájában. Ez az egyik ok, ami miatt az eredetileg 75 milliárdosra tervezett maximális garanciából hirtelen egy 150 milliárdos, sőt 180 milliárdos hiánynövelő csomag lett. Ez az egyik ok.

És sajnos fel kell tételeznünk, hogy van egy másik ok is. Ezt a másik okot a miniszterelnök úr közvetlenül a kormány megalakulása után megfogalmazta, mikor azt mondta, hogy a Postabank állami bank marad, a kormány bankja marad, mert a kormánynak szüksége van egy bankra, amellyel a saját gazdaságpolitikai céljait érvényesíteni tudja. Ez világos beszéd. Hozzátette a miniszterelnök úr, hogy az önkormányzatok finanszírozását kell a Postabanknak ellátni, és hogy mit jelent az önkormányzatok finanszírozása a Fidesz vezette kormány számára, azt tudjuk ebből a költségvetésből. Ez azt jelenti, hogy akivel jóban vagyok, annak adok, és akinek nem akarok adni, annak nem adok. Nyilván ezt a célt kívánják egy kormánytulajdonú Postabank-hálózattal is ellátni. A másik a Vállalkozók Bankja, ez is célja volt ennek a dolognak: egy olyan stabil bankra van szüksége a kormánynak, amivel az üzleti szektorban is a maga politikai preferenciáit tudja érvényesíteni: akinek akarok, annak adok, akinek nem akarok, annak nem adok. Ezekhez a célokhoz van szüksége a kormánynak egy kormánybankra.

Az MDF-kormánynak még volt ilyen, több is volt, hiszen az MDF-kormány idején még valamennyi nagybank állami bank volt. Nem is okozott gondot az, hogy például a Magyar Hitel Bank politikai jellegű hiteleket adjon az akkori kormánypártoknak, elsősorban az MDF-nek, és aztán Járai pénzügyminiszter úr beszámolhatna nekünk - aki ennek a banknak a privatizációra való felkészítését végezte -, hogy a Risk Kft. keretében milyen politikai hiteleket kellett leírni. Sajnos, a Fidesz kormányra jutásakor már nem volt ilyen nagy állami bank. Ha nem volt, majd lesz.

Tehát nem szabadulhatunk attól a feltevéstől - hiszen a miniszterelnök úr egyértelműen megmondta, hogy állami bankra, kormánybankra van szüksége a kormánynak -, ezt kívánják megteremteni, és ehhez kívánják a Postabankot ilyen mértékben közpénzekből stabilizálni, mert ha nem ez lenne a cél, akkor a Postabank rendbehozatalába külső tőkét is be lehetne vonni.

Ne felejtsük el, hogy amikor a szocialista-szabaddemokrata kormány sietett első lépésben a Postabank segítségére, akkor világosan megmondta, hogy ez átmeneti dolog, és amint lehet, kiváltják ezt az állami szerepvállalást külső tőkével. A Fidesz-kormány ilyesmire nem törekszik, tartósan állami bankra van szüksége. És ezen túl már itt elhangzottak a vitában az olyan feltevések is, hogy nem lehet tudni, hogy amikor majd az ÁPV Rt. felügyelete - tehát a Gansperger úr felügyelete - alatt álló Reorg Apport Kft.-je, akihez a behajthatatlan követeléseket majd átadják, a maga módján továbbadja ezeket az üzletrészeket; itt aztán az ármeghatározásban, a cégek kiválasztásában nagyon nagy játéktere van annak, aki ezt csinálja, és miután ez ilyen áttételeken keresztül történik, a parlament ellenőrzési lehetősége, azt mondhatjuk, a minimálisra korlátozódik.

Nem állítom, hogy a kormánynak ezek a céljai ezzel a túlkonszolidálással, de semmi okunk arra, hogy ezt a lehetőséget kizárjuk. Éppen ezért mondjuk azt, hogy azok a kormánypárti képviselők, akik látatlanban megszavazták ezt a módosító javaslatot a költségvetési bizottságban, Mádi képviselő úr, aki a bizottság alelnökeként aláírta ezt a javaslatot, és azok a kormánypárti képviselők, akik esetleg megszavazzák majd ezt a módosító javaslatot, nagyon nagy felelősséget vállaltak magukra. Szeretném önökkel előre közölni, biztos vagyok benne, hogy külön szavazás lesz ezekről a módosító javaslatokról, és nem fog elrejtőzni a kormány által támogatott módosító javaslatok között. Tehát azoknak nagyon el kell gondolkodniuk, hiszen az a veszély fenyeget, az a lehetőség áll itt fenn, hogy ahhoz képest, amit Princz Gábor úr vezetésével a Postabank egy többpárti politikai összefonódás védernyője alatt csinált és azt gondolta, hogy ezt korlátlan ideig lehet csinálni, sokkal több fenyeget akkor, ha a Postabank olyan kormánybankká válik, amilyen kormánybankot szemlátomást a Fidesz-kormány csinálni akar belőle. Ezért viszont - miután ezt a kérdést ilyen nyilvánvalóvá tette a Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége ebben a mai parlamenti vitában -, ha ez bekövetkezik, egyértelműen a kormányon és a kormánypárti képviselőkön lesz a teljes felelősség.

A második kérdés, amivel szeretnék foglalkozni, a családi pótlék. Jaj, bocsánat, tisztelt képviselőtársaim, egy módosító indítványt itt még elfelejtettem megemlíteni, röviden erre is kitérek. Ugyanis a 92. pontban szerepel ennek a csomagnak a részeként egy módosító indítvány, amely azt mondja, hogy e törvény 104. §-a tekintetében az Áht. 38. és 41. §-ának rendelkezéseit nem kell alkalmazni. El ne feledkezzem már erről a fontos módosító javaslatról, amit szintén ebben a késő esti csomagban nyújtottak be! Ez ugyanis mit jelent? Már megint a helyett a szabály helyett, hogy a kormány alkalmazkodik a hatályos törvényekhez - mint ahogy ezt annak idején tanultuk, Marx fejéről a talpára állította a dialektikát Hegeltől, itt most azt látjuk, tisztelt fideszes képviselőtársaim, hogy a kormány a feje tetejére állítja a jogrend fogalmát, mert ahelyett, hogy a kormány alkalmazkodna a törvényekhez -, a törvényeknek kell alkalmazkodniuk a kormány pillanatnyi szándékához.

Az államháztartási törvény módosításával kezdődött ez a parlamenti ciklus szeptemberben, amikor rájöttek arra, hogy nem akarják az előírt időre benyújtani a költségvetést, nosza, akkor helyezzük hatályon kívül az államháztartási törvényben foglalt határidőket! Itt most nem más történik, tisztelt fideszes képviselőtársaim, mint hogy megint van egy kényelmetlen rendelkezése - egyébként rendkívül fontos rendelkezése - az államháztartási törvénynek: ha a kormány másfélszeresére kívánja növelni a hiányt, akkor pótköltségvetést kell benyújtani, s a pótköltségvetésnek megvannak a maga szabályai és illemszabályai. Például, hogy mielőtt a parlament tárgyalná, az Állami Számvevőszék elmondja a véleményét, hogy vajon helyénvaló-e az, amit csinálnak. Most, sajnos, erről a módosító csomagról, amely 180 milliárddal növeli a '98-as költségvetés hiányát, anélkül tárgyalunk, hogy az Állami Számvevőszéknek módja lett volna erről nyilatkozni.

Hadd emlékeztessek arra, frakcióvezető úr, milyen büszkék voltak arra önök, hogy nem követik az MSZP-SZDSZ-kormány példáját abban, hogy '94-ben túllépett bizonyos határidőket, és ezzel megsértette az államháztartási törvényt.

(21.30)

Mit csinálnak önök most, tisztelt Országgyűlés, amikor egyszerűen hatályon kívül helyezik egy alkalommal, mert pillanatnyilag zavarják önöket az államháztartási törvény egyes rendelkezései? Miféle törvényesség, miféle alkotmányosság ez?

Ezen a ponton le is zárnám ezt a csomagot, és azt hiszem, mindenki számára világossá vált, hogy milyen felelősséget vesznek magukra azok, akik ezeket a módosító indítványokat majd megszavazzák.

Most áttérnék felszólalásom második részére, ahol a családi pótlékkal, családi támogatásokkal kapcsolatos módosító javaslatainkat szeretném a figyelmükbe ajánlani. Ezeket azért is tartjuk nagyon fontos módosító javaslatoknak, mert egy családbarát kormány költségvetéséről, magát a családok kormányának nevező kormány költségvetéséről van szó. (Kovács Ferenc: Úgy van! - Derültség az MSZP soraiban.) Köszönöm szépen ezt a megjegyzést, csak ez a kormány, mint tudjuk, szelektál a családok között. A saját családjait, mint ezt megtudtuk, különösen preferálja, bár ha nagyon nagy a társadalmi tiltakozás, akkor a családbarátság ezen a ponton időnként lelohad - mint ahogy azt a Torgyán család esetében a mai nap megtudtuk -, de azért az a különbségtétel, hogy vannak kedves családok és kevésbé kedves családok, ebben a költségvetésben is megvan, igaz, hogy ezt már más törvények kapcsán elmondtuk, és ezért a teljes érvelést most nem kell előadnom, de azért emlékeztetnem feltétlenül kell arra, hogy a családi pótlékot mint a családtámogatás legfontosabb, összegében is és hatékonyságában is legjobb eszközét, önök elértéktelenítik ebben a költségvetésben.

Az az összeg, amit önök családi pótlékra beállítottak, csak arra elegendő, hogy a magas jövedelműek is megkapják a családi pótlékot, akik eddig nem kapták;
arra azonban nem elegendő, hogy az alacsony és közepes jövedelműek esetében a családi pótlék reálértéke ne csökkenjen, hiszen a családi pótlék számai azonosak az előző évivel, miközben önök 11 százalékos inflációt terveznek. Azt kívánom valamennyiünknek, hogy a 11 százalékos infláció bejöjjön, azt azonban nem kívánom, hogy a családi pótlék elértéktelenedjen, sőt, tisztelt Országgyűlés, azt szeretném, ha annak az értékvesztésnek, amit a családi pótlék 1990 és 1996 között, tehát az Antall-kormány, a Boross-kormány és a Horn-Kuncze-kormány idején elszenvedett a gazdasági válság részeként, és aminek csak egy kicsike részét tudtuk az 1997. évi költségvetés során visszaadni, egy részét vissza is adjuk.

Mi ezért Béki Gabriellával közösen két változatban is nyújtottunk be módosító indítványt a családi pótlékhoz, a 331. számon egy olyan módosító indítványt, amely csak az inflációt ellentételezné a családi pótléknál, 330. számon pedig egy olyan indítványt, amely 18,5 százalékkal emelné a családi pótlék összegét, ami tehát azt jelenti, hogy az inflációs értékvesztés mellett egy nagyon mérsékelt emelkedést is hozzáteszünk. Hasonló módosító indítványokat szocialista képviselőtársaink is benyújtottak, és én az önök bölcsességére bízom, hogy a szabaddemokrata vagy a szocialista módosító indítványokat fogadják-e el ezek közül, mi mind a kettővel meg lennénk elégedve.

Önök azzal a gondolattal veszik tudomásul a családi pótlék elértéktelenedését, hogy a gazdaságilag aktív családok megkapják emellett a családi adókedvezményt. Tisztelt kormánypárti Képviselőtársaim! Még mindig nem derült ki az, hogy a kormány tudná, hogy a magyar gyerekek közül vagy a gyerekes családok közül mennyien maradnak ki az adókedvezményből. Ezt többször megkérdeztük a vitanapokon, a különböző vitákban, az általános vitában, de még egy interpellációban is megkérdeztük az illetékes minisztertől, megbízható választ önöktől nem kaptunk, és meg kell mondanom, hogy magunk is naivak voltunk, amikor a korábbiakban azt hittük, hogy itt mindössze 350-400 ezer gyerek az, akik nem jutnak hozzá. Azt is el kell hogy mondjam, bizonyos utakon még egy olyan információnk is van, hogy maga a Pénzügyminisztérium azzal számol, hogy a gyerekek 25 százaléka marad ki. Nem tudom, hogy ez az információ helytálló-e, lehet, hogy nem 25, csak 20, lehet, hogy több, mint 25, lehet, hogy 30. Nagyon jó lenne, ha az a kormány, amely mögött olyan pártok állnak, amelyek bennünket állandóan a hatásvizsgálatok elmaradásával vádoltak, ezt a minimális hatásvizsgálatot elvégezte volna ilyen törvényjavaslatok benyújtása előtt, hogy megpróbálja megállapítani, mennyien maradnak ki ebből, hogy vajon egyrészt mennyien vannak, másrészt, hogy kicsodák, milyen szociális helyzetűek, milyen összetételűek azok a családok, ahol a gyerekek vagy a gyerekek szülei és eltartói ebből a családi adókedvezményből kimaradnak.

Az az állítás, amit már volt alkalmam Surján László képviselő úrtól idézni a tegnap esti RTL Klub-műsorból, hogy ezek részben olyanok, akik önszántukból nem jutnak hozzá az adókedvezményhez, és nekik ez egy üzenet - miféle üzenet ez, tisztelt frakcióvezető úr, tisztelt államtitkár urak? -, és vannak mások, akik nem önszántukból, rajtuk még nem tudunk segíteni, ezt mondta Surján képviselő úr. Ez nem így van, tisztelt Országgyűlés, mert azt, hogy üzenet, azt értem, azt, hogy nem tudunk segíteni, azt nem értem, mert ez döntés kérdése, akkor, amikor növekszik a gazdaság és növekszenek a költségvetési kiadások. A valóság az, hogy nem akarnak segíteni.

Módosító javaslataink egyik változata tehát úgy szól, hogy a családi pótlék emelését javasoljuk. Azt is hozzáteszem, ehhez az is hozzátartozik - mert mi nem úgy szoktuk a módosító javaslatokat megfogalmazni, hogy csak a népszerű és vonzó részét nyújtjuk be a költségvetésbe -, mi bizony 395. pont alatt benyújtottuk azt a módosító javaslatot is, hogy maradjon el az a megtakarítás, amit az adókedvezmény jelent, és legyen 36 milliárddal magasabb a személyi jövedelemadó-bevétel. Hiszen annak idején az adótörvényhez is benyújtottunk ilyen módosító javaslatot, logikus, hogy a költségvetéshez is benyújtjuk ezt.

Tehát az egyik oldalon - aszerint, hogy melyik javaslatunkat fogadják el - van egy többletkiadás, amelyik az egyik esetben 25 milliárd, a másik esetben 13,8 milliárd, a másik oldalon van egy 36 milliárdos megtakarítás. Tehát azt hiszem, hogy korrekt megoldást alkalmazunk.

Arra az esetre, tisztelt fideszes, MDF-es képviselőtársaim, ha önök mégsem ezt az utat választanák, ha nem akarnák a családi pótlékot emelni, és nem akarnak lemondani az adókedvezményes megoldásról, noha annak összes hátrányát volt alkalmunk alaposan bemutatni itt a Házban, akkor egy másik módosító indítványunkat fogadhatják el - és mi ennek se vagyunk ellene -, amelyet kiegészítő családi pótlék néven javasoltunk már a személyi jövedelemadó törvény tárgyalásánál. Itt most már kikalkuláltuk számszerűen is, hogy milyen többletkiadást jelent ez a költségvetésnek: ez egy 13 milliárdos többletkiadást jelent. Mindössze 13 milliárdba kerül, hogy tiszta lelkiismerettel, a szociális lelkiismeretet is megnyugtatva térjenek majd nyugovóra a költségvetési módosító indítványok szavazása után. 13 milliárdból megoldhatják azt, hogy senki se maradjon ki a családi támogatások emeléséből.

Szeretnék itt még egy megjegyzést tenni, amely felszólalásom első és második fejezetét összekapcsolja. Nyilván amikor módosító javaslatokat teszünk, amelyeknek többletigényük van, akkor azt szokás a kormányoldalról válaszolni, hogy hol a fedezet. Ezek jogos ellenvetések, és én magam is most ellenzékben is kész vagyok megfontolni minden olyan szempontot, amely a fedezetről beszél. Egy dologra azonban fel kell hívnom a figyelmüket: az a nagyvonalúság, amit a 77. pontban tárgyalt, a Postabank, a Magyar Fejlesztési Bank konszolidációjára vonatkozó költségvetési bizottsági módosító javaslatban önök tanúsítanak, az a nagyvonalúság, ahogy százmilliárdos nagyságrendben készek az adófizetők pénzét ilyen célokra felhasználni, az a nagyvonalúság, amellyel készek voltak az eredeti 75 milliárdról 150 milliárd felé emelni azt összeget, amit az adófizetők pénzéből felhasználnak, hiteltelenné tesz minden olyan ellenvetést, legyen szó az önkormányzatokról, legyen szó családi pótlékról vagy legyen szó a nyugdíjemelés visszafogásáról, amit önöktől hallottunk a nehéz örökségre és arra hivatkozva, hogy nincs mindenre pénz a költségvetésben.

(21.40)

Aki 75 milliárdról 150 milliárd fölé emeli a bankkonszolidációra fordított összeget, annak nincs erkölcsi alapja azt mondani, hogy nincs 45 milliárd arra, hogy a nyugdíjak emelése a hatályos törvényben rögzített összeget érje el, és ezért mi nem voltunk restek, és benyújtottunk olyan módosító indítványt is - méghozzá a 407. pont alatt találják meg az ajánlásban -, amely azt a bizonyos 45,7 milliárd forintot a hatályos törvény szerinti nyugdíjemelésre biztosítaná.

Ezek tehát azok a módosító indítványok, tisztelt Országgyűlés, amelyeket önöknek megfontolásra ajánlunk, amelyekkel, hogy úgy mondjam, a kormányt, a kormánytöbbséget mentesítenénk a szószegés vádja alól.

Végül a harmadik kérdéskör, amiről beszélnem kell, ez összesen két módosító indítvány - amelyet 428., illetve 439. szám alatt találnak meg tisztelt képviselőtársaim -, amelyek az önök jelenlegi kormányszerkezetének megfelelően a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának fejezetében szerepelnek. Ebben egyébként egyetértünk: önök az egyházügyeket kivették a Miniszterelnöki Hivatalból, és visszatették oda, ahová valók, az egyik kultuszminisztériumhoz. Ez a két módosító indítvány, amit benyújtottam, azon ritka módosító indítványok közé tartozik, amelyek csak megtakarítást jelentenek a költségvetés számára, és gondolom, ez önmagában véve az államtitkár úr számára bizonyosan rokonszenves. Az egyik módosító indítvány egyszerűen törli a költségvetésből a hittanoktatás támogatása címen megjelölt 1,7 milliárd forintot; a másik módosító indítványom, a 439. számú pedig az egyházak támogatásán belül a "különmegállapodásokra" cím alatt megjelenő 1,356 milliárd forintot törli.

Vajon miért, tisztelt Országgyűlés? Mi az oka annak, hogy ezt a két tételt törölni javasoljuk a költségvetésből?

Kezdem az elsővel: a hittanoktatás támogatására szolgáló 1,7 milliárd forinttal. Miről van itt szó, tisztelt Országgyűlés? S itt egy kicsit vissza kell mennünk időben. Magyarországon 1997-ig hosszú idő óta lényegében változatlanul működött a magyarországi egyházak költségvetési támogatásának rendszere, amely részekre szabdalva, különböző jogcímeken tartalmazta az egyházaknak az állami költségvetésből juttatott különféle összegeket, és ezek között volt egy olyan rovat, hogy hitoktatók támogatása vagy hitoktatók óradíja - már nem emlékszem a pontos megnevezésére -, és amelynek keretében a hitoktatás, a hitoktatók óradíját, a hitoktatók számára az egyházak által kifizetett összeget fizette az állam. Ezt a finanszírozási rendszert 1998-ban felváltotta egy új finanszírozási rendszer, amely azon az egyház-finanszírozási törvénycsomagon alapult, amelyet 1997 végén fogadott el az előző Országgyűlés, és amely azon a megállapodáson alapult, amelyet a Horn-kormány kötött a katolikus egyház képviselőivel; ezért is nevezik vatikáni vagy szentszéki megállapodásnak, noha a magyar delegáció lényegében a magyar katolikus püspökökből állt, tehát valójában ez a Magyar Katolikus Püspöki Kar és a Horn-kormány közötti megállapodás volt.

Azt is tudják képviselőtársaim, hogy mi, szabaddemokraták sok okból elleneztük ezt a megállapodást, és erős fenntartásaink voltak azzal az egyház-finanszírozási rendszerrel szemben is, ami ennek nyomán kialakult. Az azonban tény, hogy ez a finanszírozási rendszer a magyar kormány és a Magyar Katolikus Püspöki Kar, illetve a katolikus egyház egyezségén alapult, és ennek az egyezségnek része volt az, hogy a hitoktatók korábbi támogatását beolvasztották a nagy, átfogó egyházi támogatásokba. Alapjában véve két, az állam által nyújtott finanszírozási forma váltotta föl a korábbi sokféle formát: az egyik az a bizonyos garantált 1 százalékos támogatás; a másik az úgynevezett járadék, amelyet, legalábbis névlegesen, a vissza nem adott ingatlanok után kaptak az egyházak, valójában azonban egy megállapított finanszírozási összeg volt.

Szeretném hangsúlyozni: a magyar katolikus egyház vezetői maguk megállapodtak erről a támogatási módról a magyar kormánnyal. Majd abban a pillanatban, amint megtörtént a kormányváltás, előálltak - Gyulay püspök úr - azzal, hogy tőlük elvették a hitoktatók támogatását, megszűnt a hitoktatók támogatása, és elvárják az új kormánytól, hogy ezt ismét nyújtsa az egyházaknak. S a kormány pedig elébe ment, ha úgy tetszik, ennek az igénynek, és azzal kezdte, hogy újra folyósítani fogja a hitoktatók támogatását, amit a csúnya-csúnya Horn-kormány állítólag megszüntetett.

Nos, szeretném még egyszer hangsúlyozni: nem megszüntette, hanem beolvasztotta! Hiszen a '98-as költségvetésben az egyházak támogatása körülbelül 40 százalékkal haladta meg a '97-es összeget, különböző új formákban, tehát a hitoktatók támogatását beolvasztották. Azért olvasztották be egyébként, tisztelt államtitkár urak, mert elfogadták az egyházak is a kormánynak azt az álláspontját, hogy maga a hitoktatás finanszírozása semmiképpen sem tekinthető állami feladatnak, amit az állami költségvetésből kellene folyósítani, tehát ilyen formában szüntették meg, de hogy ezzel ne járjanak az egyházak rosszul, beolvasztották az általános támogatásba.

Ezek után azt mondani, hogy ismét bevezetjük a hitoktatók támogatását, és hitoktatás támogatása címen plusz 1,7 milliárdot juttatni az egyházaknak, ez azt jelenti, hogy az új kormány duplán kívánja finanszírozni a hitoktatást, holott meggyőződésem, hogy ha komolyan vesszük az állam és egyház elválasztásának elvét, akkor ez egyszer sem indokolt. Nem azért javasoljuk ennek a rovatnak a törlését, mert feltétlenül meg akarunk takarítani 1,7 milliárd forintot, hanem mert elvileg tartjuk megengedhetetlennek, hogy egy olyan egyértelműen egyházi feladatot, mint a hitoktatók díjazása, az állam költségvetése fedezzen.

Csak arra a gyakori ellenvetésre, amit Várhegyi államtitkár úrtól is hallottam már és más kormányképviselőktől is, hogy no de hát a hit terjesztése az erkölcsi ismeretek terjesztését jelenti - hallottam én ezt már a rádióban az államtitkár úrtól -, hadd jegyezzem meg, hogy történelmi tapasztalatok szerint sokféle erkölcs van, és sokféleképpen lehet erkölcshöz jutni, erkölcsös magatartásra nevelődni. Nem hiszem, hogy ezt az érvelést bármi is indokolná.

Ami pedig a másik módosítást illeti, ezt a "különmegállapodásokra" című rovatot, itt azt kell elmondani, hogy az a bizonyos vatikáni megállapodás a járadék összegét általános kategóriaként alkudta ki a katolikus egyház és az állam között. Amikor a '98-as költségvetésbe ezt az összeget beállították, akkor nemcsak a katolikus egyházra gondoltak, hanem a protestáns egyházakra is. Azt mi is tudjuk, hogy az egyház-finanszírozásnak ez a formája a katolikus egyházra lett kitalálva, és a protestáns egyházak eltérő feltételei miatt ez számukra hátrányos. Ezt tudjuk; többek között ezért sem tartottuk jónak, hogy az egyház-finanszírozás rendszerének kialakítása a katolikus egyházzal kötött megállapodásra épüljön, és ezt annak idején el is mondtuk. Ezzel kapcsolatos észrevételeinket a jelenlegi kormánypártok akkor, hogy úgy mondjam, nemigen helyeselték.

Ha arról lenne szó, hogy azt a bizonyos járadékösszeget valamilyen mértékben korrigálják, azt figyelembe véve, hogy a protestáns egyházak nem kellő súllyal lettek ott figyelembe véve, akkor azt még el is lehetne fogadni.

(21.50)

De egy ilyen mértékű új tétel beállítása azoknak a megállapodásoknak - hogy úgy mondjam - a pénzügyi alátámasztására, amelyeket a kormány most a protestáns egyházakkal köt, véleményünk szerint nem indokolható, nem méltányos. S ami a fő az egész folyamatban, az az, hogy ezek nyomán a dinamikusan növekvő tételek nyomán az 1998-ban már bekövetkezett jelentős növekedés 1999-ben újabb 50 százalékos növekedést jelent. Tehát, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma rovataiban megjelenő egyházi támogatások a bázisul szolgáló 1998. év 8 milliárd forintjáról mintegy 12 milliárd forintra növekednek. Ez, továbbá az, hogy ilyen formában, mint a hitoktatók támogatása - ami egyértelműen tagadja azt az irányzatot, hogy az állam és az egyház közötti pénzügyi köldökzsinór lazuljon, ellenkezőleg, újra összekapcsolja őket -, ez, tisztelt Országgyűlés, betetőzése annak a rossz irányú változásnak, amit már a vatikáni megállapodás is jelentett, egyértelmű fordulat abba az irányba, amit a miniszterelnök úr úgy szokott megfogalmazni, hogy nem az állam és egyház elválasztása, hanem állam és egyház együttműködése van napirenden. Nem vitatom a miniszterelnök úr és az önök jogát arra, hogy az állam és az egyház együttműködését tűzzék napirendre, csak arra kérem önöket, ne felejtsék el, hogy a magyar alkotmány nem erről, hanem az állam és az egyház elválasztásáról beszél, ezért ez nem tekinthető indokoltnak.

De nem tekinthető indokoltnak még egy okból, tisztelt Országgyűlés. Annak az egyház-finanszírozási rendszernek, ami a vatikáni megállapodás idején kialakult és ami egyelőre fennmaradt, nagyon fontos eleme az úgynevezett 1 százalék kiegészítése. A vatikáni megállapodással bevezetésre került a második 1 százalék azért, mert az eredeti 1 százalékban is benne lettek volna az egyházak, de a nagy egyházak ezt nem akarták - a kis egyházak igen, de a nagyok nem -, és aztán a vatikáni megállapodásban egy második 1 százalék jött be, amelyet már elfogadtak a nagy egyházak is. Annak, hogy ez bejött, van egy nagyon fontos tanulsága, tisztelt Országgyűlés. Nevezetesen az, hogy a 4,5 millió személyi jövedelemadó-fizetőből, aki 1 százalékos döntést hozhatott, és akiknek több mint egyharmada az első 1 százalékáról rendelkezett 1998-ban, amikor az 1997-es adóbevallások keretében rendelkezhetett, mindössze 11 százalék volt az, aki az egyházaknak utalt át, holott ugyanúgy a kezében volt a papíros, a nyomtatvány, mint a másik nyomtatvány, amelyen társadalmi szervezeteknek lehetett átutalni.

Tisztelt Országgyűlés! Ez mindenesetre kételyeket kell, hogy ébresszen valamennyiünkben, hogy vajon van-e joga az államnak valamennyi adófizető pénzéből ilyen dinamikusan növelni a nagy történelmi egyházak támogatását akkor, amikor az állampolgárok maguk - amikor döntési lehetőségük van arra, hogy a befizetett adójukból utaljanak-e tovább az egyházaknak - ilyen kis mértékben élnek ezzel a lehetőséggel. Azt a módosító indítványunkat, amelyet ezzel kapcsolatban benyújtottunk, legalábbis illene megfontolniuk.

Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)

Forrás: parlament.hu