DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. (A képviselő mikrofonja nincs bekapcsolva. - Göndör István közbeszólása.) Nem kell, de azért nem árt, ha van.

Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagyon örülök annak, hogy egy olyan hozzászólás után kaptam szót, amely a területfejlesztés kérdésköre kapcsán valamelyest mégis visszatért az önkormányzati témához. Hozzászólásomban ugyanis ezzel a látszólag már lezárt kérdéssel szeretnék ismét foglalkozni.

Kétségtelen, hogy a vita szakaszokra bontásának hiánya folytán egyes témák eltűnnek, majd ismét felbukkannak, más kérdések teljesen kimaradnak a vitából. Az önkormányzatiság azonban egy olyan nagy kérdéskör és olyan jelentős részét érinti a költségvetésnek, hogy az ezzel való foglalkozás szükséges még akkor is, ha látszólag tegnap 8 óra tájban az ezzel a kérdéskörrel való foglalatosságot már befejeztük.

Hozzászólásomban konkrét módosító indítványokkal foglalkoznék, elsősorban olyanokkal, amelyeket Lamperth Mónika képviselőtársam hozzászólásában, felszólalásában már elemzett, de amelynek a részleteit nem tárgyalta, ezért úgy ítélem meg, hogy ezekkel a kérdésekkel most ismételten foglalkozni kellene. Először azokat a módosító javaslatokat érinteném, amelyek a zárolással kapcsolatosak, tehát a 30., a 31. és a 33. számú módosító indítványokkal.

A 30. módosító indítványról esett a legtöbb szó, ezt aláírták kormánypártiak és ellenzékiek is egymástól függetlenül és néha összekapcsolódva. Ennek a lényege az, hogy ne történjen meg ennek a bizonyos 1,9 százalékos összegnek a zárolása, amelyet a 47. § alapján a költségvetés előirányzott. Ezzel kapcsolatosan mindenekelőtt arra utalnék, hogy az önkormányzatok részesedése hozzáadott értékből - és ezzel a kérdéskörrel egyébként már foglalkoztunk tegnap két óra, fél három tájban délután - jelentősen mérséklődne abban az esetben, ha ez a zárolás bekövetkezne, hiszen 8 milliárd 597 millió forintról van szó. S hogy ennek az összegnek a nagyságát még jobban érzékeltessem, a 33 milliárdos megemelt általános tartaléknak ez több mint 26 százaléka, több mint egynegyede. Ez a tény már önmagában szükségessé teszi a kérdéssel való foglalkozást, de nemcsak közgazdasági, hanem alkotmányjogi problémák is felmerülnek a zárolással kapcsolatosan, ezért én kérném a tisztelt pénzügyminisztériumi politikai államtitkár urat, hogy a kérdéskörrel behatóbban, részletesebben foglalkozzon.

A törvényjavaslatban az önkormányzatok támogatásának a zárolása merült fel, ez abban az értelemben, hogy a normatív hozzájárulás összege a ma hatályos önkormányzati törvény szerint év közben nem csökkenthető, nem felelt meg teljesen az önkormányzati törvényben foglaltaknak. Kétségtelen ugyanis, hogy nem valamennyi támogatás normatív hozzájárulás, de a normatív hozzájárulás még ma is az önkormányzatoknak juttatott támogatások, hozzájárulások csaknem kétharmadát teszi ki. Ennek következtében ennek a 8 milliárd 597 millió forintnak az elkülönítése, zárolt "alapba" való helyezése valamilyen módon mégiscsak a normatív hozzájárulás összege csökkentésének sérelmét jelentené.

Úgy vélem, hogy ezt a problémát maga a kormány is érzékelte, ezért a Font-Csúcs-Mádi módosító javaslatok keretébe bekerült egy másik technikai megoldási lehetőség. Ez kétségtelenül mentes attól a problémától, amely az eredeti megfogalmazást jellemezte, mert nem sérti meg az önkormányzati törvénynek a normatív hozzájárulások csökkentése tilalmára vonatkozó előírását. Ezzel a megoldással azonban más, nagyon komoly probléma van, s ez a probléma már nem egyszerűen az önkormányzati törvénnyel, hanem magával a magyar alkotmánnyal függ össze.

Ugyanis az a megoldás, hogy az a) pont szerinti összeget a helyi önkormányzatok költségvetésükben céltartalékként irányozzák elő, ellentmond az alkotmány 44/A. § (1) bekezdésének b) pontjában szabályozott gazdálkodási autonómiának. Ez a gazdálkodási autonómia ugyanis csak kétharmados törvénnyel korlátozható, szemben az adóztatásra és a szervezeti autonómiára vonatkozó előírásokkal, a költségvetés azonban közismerten a feles törvények közé tartozik. Ennek következtében költségvetésben nem lehet előírni azt, hogy az önkormányzatok céltartalékként mit irányozzanak elő.

(1.50)

Azt sem lehet előírni, hogy az önkormányzatok az szja helyben maradó 15 százalékának meghatározott részét irányozzák elő céltartalékként. Ezért én arra kérném a kormány igen tisztelt képviselőjét, valamint azt a három országgyűlési képviselőt, aki nevével jegyezte ezt a módosító indítványt, hogy ezt a módosító indítványt vonja vissza, illetőleg vonják vissza, és ehelyett fogadják el a 30. számú módosító indítványt, amelynek alapján az önkormányzati támogatások mentesülnének ez alól a zárolás alól, és ennek következtében az önkormányzatok kiadásainak a részesedése a hozzáadott értékből - ha csekély mértékben is, de - legalább emelkedne.

Látnunk kell tehát azt, hogy közgazdasági megfontolásokon, önkormányzat-politikai megfontolásokon túlmenően az önkormányzati szférával kapcsolatos ilyen erőteljes központi beavatkozás jogi problémákat is felvet, az ilyen törekvések jogi korlátokba is ütköznek. Meg lehetne jelölni természetesen azt az összeget, amelynek terhére történne ennek a zárolásnak a feloldása, erre lennének is javaslataim, nem kívánván azonban több jelen levő képviselőtársaimmal azokat a vitákat lefolytatni, amelyek az előbb már zajlottak, hogy mely területről látnék átcsoportosítható összeget, ettől mint ellenzéki képviselő most elállnék.

Nagyon röviden kitérnék a személyi jövedelemadó-részesedéssel kapcsolatos módosító indítványokra is, amelyek az 5-17. szám között találhatók az előterjesztésben. Ezek közül három mindössze technikai módosításokat tartalmaz, ezt a három technikai módosítást nyilvánvalóan a kormány végezte el, ez a három módosítás is a Font-Csúcs-Mádi triász által fémjelezve került be a módosító indítványok közé.

Vannak azonban nagyon komoly érdemi módosító indítványok is, amelyek részben itt is kormánypártiak és ellenzékiek, és egy kormánypárti képviselőtől származik több indítvány, amely úgyszintén egy koherens rendszert alkot, s hozzá kell tennem, sokkal radikálisabban nyúl hozzá a kérdéshez, mint ezt az ellenzéki módosító javaslatok teszik.

Ha végignézzük ezeket a javaslatokat, akkor látjuk azt, hogy alapvető céljuk a személyi jövedelemadó helyben maradó részének, a ténylegesen helyben maradó részaránynak a növelése. Közismert, hogy 1995-ben Bokros Lajosnak az a javaslata, miszerint a személyi jövedelemadóból a települések csak 15 százalékos arányban részesedjenek, az akkori kormányzó pártok között is milyen heves vitákat váltott ki, és végül is született egy kompromisszumos megoldás, amelynek alapján 20 százalék helyben marad, 20 százalék pedig normatív elosztás útján kerül az önkormányzatokhoz. A mostani törvényjavaslatban szereplő megoldás a 15 százalékkal lényegében azon az úton indul el, amelytől 1995-ben saját pénzügyminiszterüket is bírálva elfordultak az akkori kormányzó pártok. A 15 százalék valóban egy rendkívül alacsony arány, különösen ha figyelembe vesszük azt, hogy ez az önkormányzatok egyik legdinamikusabb forrása, még akkor is, ha ehhez a bevételhez kétéves késleltetéssel tudnak az önkormányzatok hozzájutni.

Éppen ezért én figyelmébe ajánlanám a kormány jelen lévő képviselőjének Lamperth Mónika és Toller László rendkívül mértéktartó módosító indítványát, amely 15 százalékról 18 százalékra emelné fel a helyben maradó részt, és egyben 40 százalékról 43 százalékra növelné az önkormányzati szféra egészének részesedését ebből a valóban dinamikusan növekvő forráselemből.

Vannak ennél radikálisabb elképzelések is; Tóth Imre kisgazda képviselő, sarkadi polgármester - nyilván igen jól ismerve saját települése és környezete viszonyait - 42 százalékos részesedést javasol, ám emellett még a személyi jövedelemadó 8,05 százalékát kiegyenlítési, kiegészítési célokra kívánja felhasználni.

Meg kell jegyeznem, hogy ez a javaslat számomra eléggé szimpatikus, azonban éppen radikalizmusa és a költségvetés rendszerének egészét érintő jellege miatt javasolnám azt, hogy Lamperth Mónika és Toller László indítványát vegye inkább figyelembe a kormányzat, és nyilvánvaló, hogy ezzel a lépésével kormánypárti képviselők, kormánypárti polgármesterek igényeit, elképzeléseit is ki tudná elégíteni, ilyen döntésével a kormányzat a saját szféráján belül, a kormánypártokon belül is jobban meg tudná alapozni saját politikáját, és ezen túlmenően az önkormányzati szféra egésze lenne a nyertese egy ilyen változtatásnak.

Meg kell jegyeznem azt, hogy elhangzott ma már több alkalommal is: sokkal bőkezűbbek lehetnénk az önkormányzatokhoz, ha nem jelenne meg a gázközművagyon problémája. Éppen ezért a 77. számú módosító indítványban szereplő gázközművagyon kérdéskörét is érintenem kell annak ellenére, hogy ez a módosító indítványokban csak érintőlegesen jelenik meg, ám a tegnapi és a mai vita során a hivatkozásokban annál gyakrabban megjelent kormánypárti oldalról a múlt öröksége részeként.

Nagyon sajnálom azt, hogy már nincs jelen a teremben az egykori MDF-kormány egyetlenegy érintett tagja sem, jelen volt körünkben Balsai István, aki nyilván nálam sokkal jobban ismeri az 1990-94 között történteket. Úgy vélem azonban, hogy a kérdéskör jellege megkövetel egy rövid áttekintést, már csak azért is, mert ennek néhány eleme már elhangzott, és véleményem szerint egy teljesebb képet kellene nyerni erről a problémáról.

Az 1990-ben elfogadott önkormányzati törvény 107. § (1) bekezdés c) pontja mondta ki azt, hogy a lakossági szükségleteket kielégítő közműveknek a települések belterületen elhelyezkedő létesítményei, berendezései, felszerelései az önkormányzatok tulajdonába mennek át a kizárólagos állami tulajdonban levő vagyontárgyak kivételével. Ez a szabály természetbeni átadást írt elő, ám az a probléma jelentkezett, hogy a törvény elfogadásának pillanatában mind a villamosenergetikai hálózat, mind a gázközművek, mind pedig a vízi közművek, vízművek és csatornaművek egyaránt - az utóbbiaknál volt kivétel - kizárólagos állami tulajdonban voltak. Az 1991-ben elfogadott 1991. évi XXXIII. törvény az egyes állami tulajdonban levő vagyontárgyak önkormányzati tulajdonba adásáról rendezte is a vízi közművek és a csatornaművek helyzetét, ám tudatosan nem rendezte az energiaközművekét. Ennek a törvénynek az indokolása tartalmaz egy olyan gondolatmenetet, amely szerint egy ilyen összetett, bonyolult, komplex rendszer, mint az energiaközművek, nem adhatóak át az 1990. évi LXV. törvény előírásai alapján önkormányzati tulajdonba, hanem hosszasabb megfontolást igényel a kérdés rendezése.

Az 1992-ben elfogadott privatizációs törvény alapján 1993-ban e vagyon társasági tulajdonba került, ezt a társasági tulajdonba vételt egyébként nemrég az Alkotmánybíróság éppúgy jogellenesnek, alkotmányellenesnek ítélte meg, mint az 1995. évi LXX. törvényt, amely egy 107/A. §-sal egészítette ki az 1990-ben elfogadott önkormányzati törvényt.

Ám közben történt még néhány dolog. 1993-ban a parlament elfogadta az 1993. évi LXXXII. törvényt, amelynek a megalkotásában Szalay Gábor képviselőtársamnak volt meghatározó szerepe. Ez a gázközművek esetében adott egyfajta kárpótlást, de csak az 1980 utáni vezetékekért, és ez a törvény semmiképpen nem tekinthető az önkormányzati törvény végrehajtásának. Az 1994-ben elfogadott XLI. törvény a gázszolgáltatásról és a XLVIII. törvény a villamosenergia-szolgáltatásról megszüntette a kizárólagos állami tulajdont ezen a területen, ezzel valójában már az akkori MDF-KDNP-kisgazda 36-ok kormánya jelezte, hogy ezeket a közműveket privatizálni kívánja.

(2.00)

Ez még nem volt egy gazdaságpolitikai döntés, de a törvényi feltételek a gazdaságpolitikai döntéshez az 1994. május 8-ai választások előtt már megszülettek. Az 1994-ben hatalomra került kormány azzal a problémával találta magát szembe, hogy semmilyen rendezés ezen a területen nem történt, természetesen a Szocialista Pártnak is volt önkormányzati lobbyja, volt gazdasági lobbyja is. A kettő kompromisszumából született az 1995. évi LXX. törvény, mely egyébként részben kiállta az alkotmányossági próbát, csak részben nem állta ki, mert a villamosenergia-közművek esetében a megoldást az Alkotmánybíróság alkotmányosnak ítélte, csak a gázközművek esetében nem. Nagyon érdekes, hogy miért nem. Azért, mert az 1969. évi VII. törvény nem tartalmazta azt a kitételt, mely szerint a gázközművek kizárólagos állami tulajdonban vannak, csupán egy utalás volt arra, hogy a fogyasztói vezetékek a megépítésük után azonnal állami tulajdonba kerülnek. Itt egy ráutaló magatartás volt tulajdonképpen a törvény megfogalmazása szerint. Ez a szabály eredményezte többek között azt, hogy nemrég az Alkotmánybíróság végül is az emlékezetes és ezen vita során sok alkalommal említett döntését meghozta.

(Az elnöki széket Gyimóthy Géza, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Nagyon röviden utalnom kell tehát arra, hogy a gázközmű-probléma nemcsak az előző kormánynak, hanem az azt megelőző kormánynak is a problémája, tehát ma a Fidesz-MDF-Kisgazdapárt csak részben örökölte meg e téren az MSZP-SZDSZ-kormány problematikus vagy annak vélt döntését, javarészt az azt megelőző kormánynak egykori saját önmagával kerülvén szembe, annak a döntéseit örökölve meg került abba a helyzetbe, hogy most egy 50 milliárd forint körüli - de lehet, hogy ennél nagyobb, az sem kizárt, hogy ennél kisebb - összeg önkormányzatok számára történő juttatására legyen kötelezett. Természetesen a konkrét megoldás még hátravan, én csupán arra szerettem volna felhívni ezzel kapcsolatosan a figyelmet, hogy az önkormányzati finanszírozás problematikáját semmiképpen nem lehet a gázközművagyonnal összefüggő, most már nyolc éve tartó kérdéskörrel összekötni.

Nagyon röviden érinteni szeretnék még egy módosító indítványt, ez nem az önkormányzatokat érinti kizárólag, hanem minden köztisztviselőt érint. Az 59. és 60. számú módosító indítványra utalnék. Az 59. és a 60. számú módosító indítvány egyaránt szocialista képviselőktől származik, a megoldási mód, amit javasolnak, eltérő. Én most, ilyen kései órákban nem is a sajátos megoldásokról beszélnék, hanem arról, miért születtek ezek a módosító indítványok. Ezek a módosító indítványok a kormánynak azt a szándékát próbálják kivédeni, amely a köztisztviselői karban érdemes és kevésbé érdemes köztisztviselők között tesz különbséget. Az az elképzelés ugyanis, amely szerint a köztisztviselők egy adott szervezetnél 40 százalékban részesedhetnek a személyi juttatás terhére személyi fizetésben, lehetőséget teremt arra, hogy a politika ne csak a köztisztviselői kar felső szféráiban, az úgynevezett politikai hivatalnokok körében és az az alatti szintre hatoljon be, hanem az egész köztisztviselői kar semlegességét kétségbe vonja.

Abban az esetben, ha 40 százalék kaphat kiemelt lehetőséget, és ez azt eredményezi, hogy ezáltal kettészakad egy szervezet, akkor értelmét veszti a közszolgálati előmeneteli rendszer, értelmét veszti a közszolgálati illetménytábla, értelmét veszti mindaz, amivel a köztisztviselői törvény védeni kívánja a köztisztviselőket a direkt, közvetlen politikai befolyásolás alól.

Tavaly megszületett az 1997. évi CI. törvény, amely választ ad arra a kérdésre, milyen is legyen valójában a politika és a közigazgatás kapcsolata a kényes területeken. Ez a CI. törvény megteremti - részben német mintára, részben a magyar tapasztalatok figyelembevételével - a politikai tanácsadó, politikai főtanácsadó intézményét. Ez az a kör, tisztelt jelen lévő kormánypárti képviselők, amely befolyásolható direkt módon a kormányváltások által, ez az a kör, amely elmozdítható. Már az is nagyon problematikus, hogy a közigazgatási államtitkárok és a helyettes államtitkárok Magyarországon a politikai szférába kerültek át. Az is problematikus, hogy a politikai váltások elérik a főosztályvezetői kart is. Az azonban különösen kirívó megoldás, amely a köztisztviselői kar egészét érintené a kormány által javasolt módon. Ezért azt javaslom a kormány jelen lévő igen tisztelt képviselőinek, hogy Keller László és dr. Nagy Sándor képviselők módosító javaslatát fontolják meg, vegyék figyelembe, és ennek alapján a törvényjavaslat 74. §-át hagyják el.

Konkrét módosító indítványokról többet nem beszélnék, meg lehetne még néhányat említeni, amelyek különféle központi, közigazgatási szerveket érintenek, illetőleg a bírói és az ügyészi kart. Talán annyit mondanék, hogy megfontolandóak azok a részben szabaddemokrata, részben szocialista képviselőtársaim által beterjesztett módosító indítványok, amelyek a bírák és az ügyészek helyzetét kívánják javítani. Azt már csak nagyon óvatosan mondom, azt is megfontolásra ajánlanám, hogy a Miniszterelnöki Hivatal és netán a nemzetbiztonsági szolgálatok költségvetéséből valamelyes összeget vegyenek el, hiszen ezen a két területen robbanásszerű volt a növekedés. Természetesen itt a polgári nemzetbiztonsági és nem a katonai nemzetbiztonsági szolgálatokra utalnék.

Végezetül néhány mondat maguknak az önkormányzatoknak a helyzetéről a költségvetésben. Nagyon sok szó hangzott el ezzel kapcsolatosan az elmúlt nap délutánján, egy kétperces vita erejéig magam is hozzászóltam ehhez a kérdéskörhöz. Hargitai János fideszes képviselőtársammal keveredtem polémiába abban a kérdésben, hogy milyen mértékben veszi az ellenzék figyelembe azt a tényt, miszerint az önkormányzatok terhei mérséklődnek a járulékterhek csökkenése miatt. Délután egy rövid kétpercesben csak arra utaltam, hogy megjelenik mellette az egészségügyi hozzájárulás emelkedése 2100 forintról 3600 forintra, s nem volt időm részletesebben ezt a témakört érinteni, most néhány mondattal megtenném.

Az a tény, hogy a járulékterhek csökkennek, paradox módon a költségvetési előirányzatokban a GFS-rendszerű kiadási rendszerben nem csökkenést, hanem a hozzáadott értékhez viszonyított növekedést jelentene, hiszen az összkiadásba a társadalombiztosítási járulékok, terhek is beletartoznak. 172 milliárd forint 1999-re ez az előirányzott összeg, és meg kell azt is jegyeznem, hogy a költségvetés itt már teljes mértékben figyelembe veszi - a törvényjavaslatra gondolok - a járulékteher csökkenését.

Más lenne a helyzet akkor, ha azt vizsgálnánk, és nyilván Hargitai képviselőtársam és mások is ezt az aspektust vették figyelembe, hogy mennyi az önkormányzati kiadásokban a valódi áru- és szolgáltatásvásárlás, mennyi a fejlesztési kiadás, mennyi a fejlesztési támogatás, mennyi a transzfer.

Ha azonban nem GDP-szemléletben közelítjük a kérdést, a mérleg jobb oldalát vizsgálva, hogy mire használjuk fel a hozzáadott értéket, hanem államháztartásimérleg-centrikusan vizsgáljuk, ráadásul nem is konszolidált mérleg alapján, hanem a mérleg egyik elemét elkülönítve, abban az esetben ezek a terhek, kiadások, ha a társadalombiztosítási terheket levonnánk, abban az esetben az önkormányzatok részesedése a hozzáadott értékből 1999-re az előirányzat szerint nem 11,86 százalék volna, hanem alig haladná meg valamivel a 10 százalékot. Véleményem szerint ezt is figyelembe kell vennünk akkor, amikor az önkormányzatoknak a makrogazdaságban elfoglalt helyét vizsgáljuk.

Végezetül egyetlen mondat: délutáni felszólalásomban utaltam arra, hogy 2000-ben és 2001-ben az irányszámok szerint az önkormányzati szféra részesedése tovább mérséklődik.

(2.10)

Nem azért kívántam erre felhívni a figyelmet, hogy számháborút folytassak igen tisztelt kormánypárti képviselőtársaimmal, csupán azért, hogy jelezzem, nem látszik perspektivikusan sem a kormány önkormányzatbarát politikája, s mint délután jeleztem, 2000-re vagy 2001-re nézve már nem lehet az 1999-es valós vagy vélt nem ismert terhekkel magyarázni ezt a magatartást, mint ahogy azzal sem lehet magyarázni, hogy csökkenteni kell az állam részesedését a hozzáadott érték egészéből, mert vizsgálandó, hogy mit csökkentünk ebből és mit nem.

Ennek következtében, mintegy zárómondatként azt tudnám mondani: a modern állam másoknak szolgáltat, a premodern állam az, amely saját magára költi az adóbevételek jelentős részét, mi pedig az EU-hoz közeledve, a modern állam koncepcióját követve az önkormányzati részarányt kívánjuk növelni, nem pedig a központi költségvetés részarányát, azért, mert az önkormányzatok közvetlenül helyben, az ott élők érdekeit leginkább szolgálva valamennyi humán infrastrukturális és úgynevezett termelő infrastrukturális ágazatban komoly, alapvető jelentőségű feladatokat látnak el.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiból.)

Forrás: parlament.hu