KÓSA LAJOS (Fidesz): Elnöknő! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársak! Azért kértem szót nem két percben, mert a családok támogatásáról szóló törvényjavaslat részletes vitájánál egy olyan szakaszhoz értünk, amely alapcsírájában már egy 1996-os kezdeményezésünkben megfogalmazódott.

Akik az előző ciklusban részt vettek a szociális bizottság munkájában, azok talán tudják, hogy 1996-ban Pokorni Zoltánnal beadtam egy olyan módosító javaslatot, amely egy hasonló konstrukciót javasolt. Nevezetesen azt, hogy lássuk be: Magyarországon nagyon nagy azoknak a gyerekeknek a száma, akik nem végzik el a 8 osztályos általános iskolát, de kikerülnek a kötelező iskoláztatási korból. Ez éves szinten megdöbbentően nagy szám. Attól függ, hogy milyen számos az adott korosztály, de évekre, évtizedekre visszamenőleg mintegy 6 ezer gyerek úgy tölti be a 16. életévét, hogy nem végzi el a 8 általánost. Most már, tudjuk, bonyolultabb a helyzet, mert van 10, 6+6, meg mindenfajta iskola, de ezek a gyerekek tényleg kiesnek. Úgy esnek ki az iskolapadból ezek a gyerekek, hogy lényegében minimális képzettséggel sem rendelkeznek. Azt lehet mondani, hogy született analfabéták, és utódjaik is óriási hendikeppel fognak indulni az életbe.

Nyilvánvaló, ezt nem nézheti tétlenül egyetlen ország, egyetlen nép sem, főleg egy olyan nép, egy olyan nemzet nem nézheti tétlenül, amelynek legfontosabb erőforrása az emberekben van, maguk az emberek. Mert az országnak csak ilyen hosszú távú stratégia jelenthet kiutat, jelenthet felzárkózást. Nekünk nincsen olyan speciális adottságunk - ásványi anyag, nem tudom, micsoda -, amely megalapozhat egy hosszú távú nemzetstratégiát. Az egyetlen ilyen eszközünk a humán erőforrás, az, ami az emberek, a magyar emberek fejében van. S hogy mi kerül oda, az nem pusztán csak attól függ, amivel szoktuk áltatni magunkat itt, a Kárpát-medence magyarsága, hogy jó, jó, persze, sokan nem végzik el az általános iskolát, de ha tartanak valahol egy Nobel-díjas fizikusok tanácskozását, akkor ott valaki felveti, hogy magyarul is lehetne beszélni, de vannak talán ketten, akik nem tudnak magyarul. Mert igazából egy népnek nem az adja önmagában az erejét, hogy hány darab egy főre jutó Nobel-díjassal rendelkezik, hanem arról is szó van, hogy hányan vannak abban a nemzetben olyanok, akik funkcionális analfabéták. Elolvasnak egy bonyolultabb újságcikket, és nem tudják elmondani, hogy mit olvastak benne. Márpedig az világos, hogy aki különböző okok miatt kiesik az iskolarendszerből, az valószínűleg ezeknek a népes táborát fogja gyarapítani.

Az is igaz, hogy amit megfogalmazott ez a törvényjavaslat, ez sok oldalról támadható. Nem vitatom, nem utolsósorban azért, mert annak a belátása húzódik meg e mögött a gondolat mögött, hogy a jelenlegi rendszer egész egyszerűen nem működik. Nézzünk bele a tükörbe, kedves képviselőtársaim: a jelenlegi rendszer nem működik. Mert az alkotmány 70/A. §-a előírja azt, hogy a szülő, a nevelő, a gondviselő, a gyám köteles az általa nevelt iskoláztatásáról vagy képzéséről gondoskodni, amíg ezt az ágazati törvények elő nem írják az életkor betöltésével. De ezen túlmenően az a rendszer, hogy a jegyző az iskolába nem járó gyerek szülőjét megbüntetheti alkalmanként 3 ezer forint pénzbírsággal, ez nem nagyon életszerű. Lássuk be, az a család, amely egyébként is a családi stratégiát, a jövedelmét különböző szociális segélyekre alapozza, ahol munkanélküliek a szülők, és egyébként is azok a szociális hátrányok jellemzők rájuk, amelyek miatt a gyerek aztán nem jár iskolába, annál melyik az a jegyző, aki ezt a 3 ezer forintos eseti pénzbüntetést be tudja hajtani.

Nyilvánvaló, hogy a mai rendszer nem működik. Ezt már beláttuk '96-ban is. Emlékszem, Béki Gabriellával vitatkoztunk a bizottsági ülésen, hogy a mai rendszer nem működik. Ezt be kell látni. Nem nevezhetünk működőnek egy olyan rendszert, amelyben a fiatalok egy jelentős része kiesik az iskolarendszerből, anélkül, hogy a megfelelő képesítést megszerezné.

Tehát az világos, hogy amikor egy újon gondolkodunk, akkor számos hibát véthetünk. Azt szeretném mondani, hogy a mai rendszer átalakításában a 17. § tényleg drámai változást hoz, mert már nemcsak az alkotmány 70/A. §-ával fenyeget, vagy ír elő, hanem azt mondja, ami sokkal-sokkal húsbavágóbb - főleg az ilyen családok, az ilyen szülők, nevelők esetében -, hogy amennyiben a szülő nem biztosítja azt, hogy gyereke iskolába járjon, akkor az a pénz, amelyet az államtól arra kap, hogy a gyerekre fordítsa, az nem fog neki jutni.

(19.00)

Azért nem fog neki jutni, mert arról a szülőről, aki arra nem képes, hogy a gyerekét iskolába járassa, vajon milyen alapon tételezzük fel, hogy a családi pótlékot viszont pont erre a gyerekre költi. Csak éppen azt nem ismeri fel, hogy a gyereknek jó lenne, ha iskolába járna, mert egyébként a társadalmi mobilitásból teljes egészében kizuhan. Hiszen itt nyilvánvalóan halmozottan hátrányos élethelyzetű családokról van szó, ahol a mobilitás egyetlen esélye az, hogy a gyerek iskolába jár, és a megszerzett tudásával próbál jobb helyzetbe kerülni, mint amit a szüleitől örökölt.

Az ilyen szociális adottságokkal rendelkező családok esetében a pénzügyi büntetés sokkal jobb hatásfokú lehet abban az értelemben, hogy az a drámai pénzügyi büntetés van - a drámait kifejezetten ironikus értelemben használom -, hogy amennyiben nem gondoskodik a szülő a gyerekének az iskoláztatásáról - a későbbiekben mindig értsék hozzá a nevelési képzést a fogyatékos gyerekek esetében, de most az egyszerűség kedvéért, ha iskoláztatást mondok, akkor ezt is értsék bele -, akkor az államtól ne kapja meg azt a pénzt ab ovo, csak úgy, egyből, amit egyébként arra akarunk fordítani, hogy a gyerekre költse el. Mert a család átlagköltségvetésében - ha gyereket nevel - van egy olyan rész, amit nyilvánvalóan az állam azért támogat, mert akarja támogatni a gyereknevelést.

Nem azt akarjuk megalapozni a családi pótlékkal és az iskoláztatási támogatással, hogy a szülők eltartsák magukat, hanem a gyerekeiken segítsenek. És az a szülő, amelyik erre nem képes, arra nem képes, hogy iskolába járassa a gyerekét, az ugyan miért költené a pénzét - amit egyébként valahonnan, segélyekből megszerez - a gyerekre? Nyilvánvaló, hogy ez nem életszerű.

Tudjuk is azt - a különböző szociológiai kutatások abszolút drámaian és tényleg drámaian bemutatják -, hogy az a pénz egyáltalán nem a gyerekekre fordítódik. Való igaz, hogy az eredeti javaslathoz, az eredeti gondolathoz képest ez a javaslat nem azt mondja, hogy elvesszük a szülőktől ezt az iskoláztatási támogatást, hanem azt mondja, hogy a támogatás felhasználását a gyámhivatal ellenőrzi és a rendszeres felügyelete alá vonja.

Tudjuk, hogy adott esetben nyilvánvalóan ezen is lehet javítani. Amikor a törvény életbe lép, a működési tapasztalatok megismerése után - vélhetően - lehet, hogy erre vissza kell térnünk. Hiszen gondoljunk csak bele: a gyámhivatalt az önkormányzat felügyeli, és az önkormányzat sokkal jobban be tudja azt lőni az egyes településeken, hogy melyek azok az ellenőrzési formák, adott esetben melyek azok a számlák, amelyeket a családoktól úgy lehet befogadni, hogy az valóban vélhetően tényleges tartalmában is a gyerekre költött eszközök vásárlását igazolja, és melyek azok, amelyeket úgymond kamuból hoznak a szülők azért, hogy megkapják ezeket a pénzeket.

Aki egy önkormányzatnál látja a gyámügyi hivatal munkáját, tudja azt, hogy egy csomó kérelemben ki lehet mutatni, hogy hol nem fedi a valóságot az, ami elő van terjesztve, és hol fedi. Éppen ezért az önkormányzatok bevonását a későbbi időkben vélhetően meg kell oldani. Hozzáteszem, hogy a törvényjavaslat - elnézést, de itt muszáj kitérőt tennem a 17. § összefüggésében - 51. §-a bizonyos rendeleteket, szabályozásokat kifejezetten a kormány elé tesz kötelezettségképpen, hogy szabályozza ezeket a kérdéseket.

Azt szeretném hangsúlyozni önöknek, hogy nem vitatom: aki dolgozik, annak a munkájában lehet hibát találni. Kétségtelen, hogy ha Magyarország kormányai ölbe tett kézzel nézik, hogy évente uszkve 6-10 ezer fiatal úgy tölti be a 16. életévét, hogy nem végzi el a nyolc általánost, ez egy adottság. Erre lehet azt mondani, hogy ezt mindegyik kormány értelemszerűen az elődjétől örökölte. Lehet egymásra mutogatni, de ezzel nem megy előre a nemzet sorsa, az egészen biztos. Ez egyfajta megoldás; beismerve azt, hogy a mostani rendszer nem működik. Azt önök sem állíthatják, hogy működik. Nem is volt soha - még az előző parlamenti ciklusban sem - arra kísérlet, hogy valaki azt bizonyítsa be, hogy de igenis működik az a rendszer, hogy a gyerekek mindenhol iskolába járnak, mert tudjuk, hogy nem járnak iskolába. Ezek a statisztikai adatok rendelkezésre állnak a '70-es évek elejétől kezdve.

Az is kétségtelen, hogy a törvényjavaslat - nem vitatom - a gyakorlati tapasztalatok után felülvizsgálatra szorulhat. De lehet, hogy megtaláljuk a jobb megoldást, mint amit most egy ilyen konstrukciónál kitalálunk. Arra szeretném felhívni a képviselőtársak figyelmét, hogy mi az a törvényjavaslat gondolatiságában, ami minden frakciónak elemi érdeke.

Először: Magyarországon ne legyenek analfabéták, sőt, ne legyenek funkcionális analfabéták. Ha jól értem, mindegyik felszólaló azon az elvi alapon állt, hogy valamit tenni kell azért, hogy szűnjön meg ez a jelenség Magyarországon. Ha jól értem, mindegyik felszólaló, sőt mindegyik frakció kifejezte - ha csak áttételesen is - azt az igényét, hogy a gyerekeknek tudást kell adni. Az az állam dolga, hogy ezt mindenhol az esélyegyenlőség betartásával tegyük meg.

Éppen ezért a vitának azokra a részeire, amelyek a szokásos politikai szlogenek zsolozsmázásával teltek, nem akarok válaszolni, mert értelmetlennek látom. Az MSZP-frakció két hónappal ezelőtt valahol rábukkant arra a szlogenre, hogy "aki szegény, még szegényebb", és most - ha az elektronikus maszkok védelméről van szó, ha a költségvetésről - (Közbeszólások az MSZP padsoraiban.) mindegyik javaslatnál elmondják ezt. Szerintem ez értelmetlen, erre nem is kell kitérni.

Arra szeretném buzdítani önöket, hogy a törvényjavaslatnál, sőt a gyakorlati életben a közös tapasztalatok kapcsán próbáljunk meg egy olyan rendszert kitalálni - adott esetben közösen -, amikor esetleg már látjuk a törvény működési problémáit, annak javításával, hogy ez a jelenség múljon el Magyarországon, hogy nagy tömegben, százezres számban élnek Magyarországon olyan fiatal emberek, akik minimális tudással sem rendelkeznek.

(A jegyzői széket Németh Zsolt foglalja el.)

Éppen ezért, dacára annak, hogy nem vitatom, hogy a törvényjavaslat egyes elemeiben - nyilvánvalóan a tapasztalatok fényében - esetleg átdolgozásra szorul, ezzel együtt, amikor a törvényjavaslat ezen paragrafusára vonatkozóan támogatásra kérem a képviselőtársaimat, akkor pusztán arra kérem önöket, hogy azon gondolkodjanak el, hogy a cél jó, hogy a mai rendszer nem működik, és hogy valami radikálisan mást kell csinálni annak érdekében, hogy az a cél megvalósuljon, hogy minden gyerek iskolába járjon Magyarországon.

Éppen ezért a Fidesz-frakció ezt a 17. §-t, az abban megfogalmazottakat támogatja, és közös együttgondolkodásra invitáljuk önöket a szavazásnál is, meg a későbbiekben is annak érdekében, hogy tegyünk valamit a nemzet és a kiművelt emberfők gyarapítása terén.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu