DR. WESZELOVSZKY ZOLTÁN, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő törvénytervezet különleges témát tartalmaz. Olyan témát, mely mindenkit és mindennapjaiban érint, előle senki nem menekülhet. Hiszen mindenki temet vagy temetett, és végül is mindenkit eltemetnek. Mégis szinte érthetetlen, hogy társadalmi szinten erről évtizedek óta nem volt szó, és az Országgyűlés elé sem került. Utoljára 1970-ben adták meg az erre vonatkozó szabályozást, ám ez kormányhatározat, illetve két minisztérium együttes rendelete alapján készült.

E hallgatás miatt is nehéz megtalálni azt a hangnemet, mely kellően reális és tényszerű ahhoz, hogy törvényalkotáshoz méltó legyen, ugyanakkor kellően gondolat- és érzelemgazdag ahhoz, hogy a törvény témájához méltó legyen. A kifejtésre szolgáló idő pedig nem ad módot elmélyültebb megközelítésre, lényegében tehát csak rövid jelzésekkel élhetünk. Annak érdekében, hogy ez az országgyűlési vita a mellékes és méltatlan csatározásoktól mentes lehessen, hogy egy nyelven beszéljünk, alapvetés gyanánt a téma kulcsszavait kell kiemelnünk, a fogalmakban rejlő mondanivaló, a mához szóló útmutatás tisztázására törekedve.

Nézetünk szerint természetes módon alapfogalomként a halál, a gyász, a kegyelet, a temetés szavakat kell tekintenünk. A sorrend egyben az összefüggéseket is megadja: a meghatározó történés a halál, a halál feletti érzelem a gyász, a halott iránti érzelem a kegyelet, a gyász és a kegyelet indította az embert ezek kifejezésére, megformálására, a temetés gesztusára.

Tisztelt Ház! A kegyelet szó manapság majdnem újként hangzik, mivel sokáig nem éltünk vele. Pedig a kegy, a kegyelet olyan mély múltból származik, hogy eredetét nem is tudják. Jelentését annál inkább: jóindulat, irgalom, könyörület értelemben használták.

(9.20)

"Kegyüggyetek fiomnak", mondja az Ómagyar Mária-siralom, de Isten előtt való kedves dolog megnevezésére is használják. A kegyelet tehát a halottal szemben érzett jóindulatot, s körülötte az utolsó irgalommal, könyörülettel végzett szolgáltatásokat jelenti, mely kedves az Isten előtt.

Ma az értelmező szótárunkban így fogalmazzák meg a "kegyelet" szót: "elhunyt személy iránti emelkedett érzés, áhítatos tisztelet". Természetes, hogy ennek az érzelemnek mindenekelőtt a temetés alkalmával, a halottól vett végső búcsú alkalmával van meg a kiteljesedési lehetősége. A kegyelet tehát a méltó temetés biztosítását jelenti. Ez adja meg a törvényben használt "kegyelet" szó lényegét, és értelmezheti pontosan a kegyeleti célok, a kegyeleti rendeltetés, a kegyeleti emlékhely, a kegyeleti szolgáltatás és szolgáltató, a nemzeti kegyeleti bizottság szókapcsolatokat.

Természetesen naivitás lenne azt hinni, hogy ha a "szolgáltatás" szó előtt a "kegyeleti" jelzés megjelenik, akkor az a szolgáltatás irgalmat, könyörületet tartalmaz, és kedves lesz Isten és ember előtt. A kegyeleti szolgáltatók között verseny van, és az alapvető cél a pénz. De ha nem is mindig gyakorolják, legalább tudják, s többé vagy kevésbé érvényesítik a szolgáltatásukat rangban megemelő "kegyelet", "kegyeleti" szó jelentésének néhány elemét.

A gyász és a kegyelet, a halál fölött érzett kétségbeesés, a halott iránt érzett könyörület és tisztelet indíthatta az embert a temetésre. Ezzel emléket állított az élőnek, és tiszteletet adott a holtnak. A temetés mély, a természet által nem közölt jelentőséget tulajdonított az élet halállal kapcsolatos mozzanatának. Így lett a temetés az emberi élet egyik leggyakoribb vonatkozása, egyben az emberiség egyik legősibb eszmekomplexuma, amelyben a kultúra rejtett folytonossága testesül meg. A temetés tisztesség, jog, törvény és vallási parancs volt. A görögök hite szerint, aki valaki temetését megtiltotta, életében súlyosan, szeretteinek halálával bűnhődött, holta után pedig az alvilági lelkek bosszúja várta.

A holttest eltűnése, el nem temethetősége sajnos nem a távoli vagy a közelmúlt jellemzője. A XX. századi ember fájdalmának egyik legnehezebben leküzdhető, nem is leküzdhető, sőt mind a mai napig élő élménye az eltűnt holtak tömege, a tömegsírokba temetettek személytelensége, a kihantolások, azonosítások borzalma, a test vagy a tetem méltó temetésének és elsiratásának, az emlék megőrzésének lehetősége vagy lehetetlensége. Ez századunk eleven aktualitása, és nemcsak a messzi tájakon vagy a háború dúlta szomszédságban, hanem itthon is.

Tisztelt Ház! A legfontosabb fogalmak lényegének összefoglalása megmutatja, hogy most olyan törvénytervezet fekszik a Ház előtt, amelynek témája önmagában is törvény. A halál természeti törvény, a gyász, a kegyelet, a temetés erkölcsi, emberi törvény, ezek együtt pedig az ember sorsának törvényét határozzák meg. A temetési, a kegyeleti kultúra tehát az élet és a halál, egyén és közösség, racionalitás és irracionalitás, szokás és törvény, hagyomány és törvényi szabályozás integrált megjelenése. Mindig az volt; akkor is, amikor nem beszéltünk róla. Ezért is az e kultúrával foglalkozó törvénytervezet vitája, végső formába öntése minden figyelmet és erőfeszítést megérdemel.

Tisztelt Képviselőtársaim! A törvénytervezet alapfogalmainak pontos értelmezéséhez lényegi lehetőséget biztosíthatna a temetkezési kultúra történeti áttekintése. Erre azonban itt nincsen mód, egyszerűen amiatt a szoros összefüggés miatt, hogy míg a temetkezés a kultúra egyik legősibb eleme, addig egy-egy kultúra jellemzője a temetkezés is. Ez pedig azt jelenti, hogy a történeti áttekintés magának az emberi kultúrának az áttekintését kívánja. A megalit sírok, piramisok, barlangi temetkezések, halomsírok, kurgánok, sírhalmok, temetők százezer éves mélységek felé visznek, a művészetek létrejöttének a forrásai felé. A rituális cselekvések, a szertartások a filozófia, a bölcselet, a vallások létrejöttére is utalnak és kifejezik azt. A néprajzkutatók is a születés, a házasság, a temetés szokásait vizsgálják elsősorban, mint a népi kultúra elsőrendű megjelenéseit.

Mindennek elhagyását azért is sajnálnunk kell, mert bármilyen mélyre hatolunk a múltba, a temetkezésre vonatkozóan mindig jelenünkkel találkozunk. A koszorúk, a virrasztás, a láng, a tor, a gyásznak emberen - emberi testen vagy ruházaton - való megjelenítése sok ezer éves, mint ahogy a kopjafa is a messzi múltba visz és az emlékezést ma is képviseli, vagy mint ahogyan a temetési népszokásokban az ezeréves kereszténység mellett és ellenére a pogány kori lélekhit még századunkban is fellelhető.

Tisztelt Ház! A temetkezésről és a temetőkről szóló hazai jogszabályozások a legutolsó fél évszázadban keletkezett dokumentumainak áttekintése a törvénytervezet mára és jövőre szóló lényegéhez vezet. Az 1947-es XIX. törvény a szovjet katonai emlékművek és hősi temetők kegyeleti gondozása tárgyában intézkedik, az 1949. törvény pedig az e célra szolgáló ingatlanoknak községi, városi tulajdonba vételéről határoz. Ezek tehát arra a történelmi tényre mutatnak rá, hogy új s különös hangsúllyal becsülendő halottak vannak az ország területén. 1951-ben két, immár nem törvény, hanem rendelet látott napvilágot, az egyik minisztertanácsi, a másik belügyminisztériumi rendelet volt, és mindkettő a halotthamvasztás egyes kérdéseinek szabályozására vonatkozott. E rendeletek arra a tényre mutatnak rá, hogy új temetkezési mód lépett életbe a koporsós földbe temetés mellett. A következőkben, 1956-ban, '64-ben és '70-ben a temetésről és a temetőkről miniszteri utasítás, minisztériumok együttes utasítása, kormányhatározat és minisztériumok együttes rendelete lát napvilágot.

Meg kell jegyeznünk, hogy a temetkezésbe büntetés-végrehajtási szerv határozata is beleszólt. Ezt a határozatot 1967-ben jelentette meg a büntetés-végrehajtási szabályzat, és még 1974-ben és 1979-ben is megerősítette. Ez a szabályozás a temetkezési kultúra mélypontját, pontosabban teljes eltűnését eredményezte. A szabályozás azt mondta ki ugyanis, hogy a kivégzetteket jeltelen sírba, szigorúan titkos módon kell elföldelni, bármiféle kegyeletgyakorlásra itt senkinek módja nem volt. Szomorú tükre e kor politikai helyzetének, hogy ilyen módon már a szabályzat megjelenése előtt is temettek, és ezek a korlátozások lényegében addig fennmaradtak, amíg 1990-ben határozat nem született a halálbüntetés alkotmányellenességéről.

Az elmúlt évtizedek alatt legrészletesebben az 1970-es rendelet foglalkozott e kérdéssel, a temetőkkel és a temetkezési tevékenységgel. Kormányhatározatban adták meg a direktívákat, a tételes megfogalmazást pedig az építési és városfejlesztési, valamint az egészségügyi minisztériumi együttes rendeletet tartalmazta. Áttanulmányozva a rendeletet, amelyet majd' harminc év múlva az előttünk fekvő törvényjavaslat kíván hatályon kívül helyezni, azt tapasztaljuk, hogy bár az ugyanúgy negyvenhárom szakaszt tartalmaz, miként a jelen javaslat, szemlélete, a gyakorlat szabályozása egészségügyi szempontokból építkezik. Ezek után természetesnek is tekinthető, hogy a Jogtudományi Közlönyben '91 decemberében a kegyeleti jog szabályozásában található ellentmondásokat elemezve a szerző, Törő Károly felhívja a figyelmet arra, hogy az Építési és Városfejlesztési Minisztérium hatáskörébe tartozik a köztisztaság, a szeméttelepek ügye is. Ide utalni a temetőket és a temetkezést annyi, mintha a halottat nem eltemetni, hanem eltakarítani kellene. Ez a szerző szerint a személyiségi jogok sérelmét jelenti.

Kétségtelen, hogy a kegyelet a személyiségi jogok köréhez tartozik, egyfelől. Másfelől azonban, akár a temetőkben látott egyszerű tapasztalatok alapján, akár filozófiai vagy a XX. századi pszichológiai szakirodalom alapján, a személyiségi jog hangsúlyozása nem elegendő. Tovább kell lépni az oly sokáig szemléletet meghatározó racionalitáson túl. Nem abszolút, de megengedő módon inkább Junggal értünk egyet, aki szerint: "A kritikus ész újabban látszólag eltüntette a halál utáni élet gondolatát is. Márpedig az embernek tudnia kell valamiféle szemléletet kialakítani vagy képet alkotni a halál utáni életről, még ha tehetetlenségét beismeri is. Aki nem ezt teszi, elveszített valamit."

(9.30)

Vajon mit veszített el vagy mit veszíthet el? - kérdezhetjük. Ha mást nem is, a kegyeletben megjelenő áhítatot mindenképpen, enélkül pedig, mint láttuk, a temetésből eltakarítás lehet, vagy mint amerikai példák mutatják, a temetést pótcselekvések váltják fel, például a halott lefagyasztása, a halottkozmetika a halotti partik s a többi. Nézetünk szerint egyik lehetőség sem vonzó. Ezért is szolgált nagy örömünkre a jelen törvényjavaslat. Ezt áttanulmányozva ugyanis azt tapasztaltuk, hogy az eddig elveszített lehetőségekből most valami megtérülhet.

Erre enged következtetni az alapfogalmak rendszere, erre enged következtetni a benne foglalt új szemlélet, mely a temetkezésbe újra bevonja a vallások szertartásrendjét, de ugyancsak új szemlélet jelenik meg a temetkezés és a nemzet történelmének, a nemzettudat formálásának viszonyában, a nemzeti kegyeleti bizottság létrehozásának és feladatrendszerének igényében. Ily módon e törvénytervezettől mind az egyén, mind a nemzet közössége többet várhat, mint az eddigi szabályozástól. Nem véletlen az a szócsere, hogy az 1970-es dokumentum egyszerűen temetői munkákról beszél, most kegyeleti közszolgáltatásokról van szó, és csak remélhetjük, hogy ez más minőségű tartalmat és gyakorlatot jelenthet.

Ezért, itt meg sem említhető értékei miatt támogatjuk a törvényjavaslatot, és mivel támogatjuk, módosító javaslatainkkal megkíséreljük majd lehetőségeink szerint pontosítani, gazdagítani, finomítani azt. Erre annál is inkább szükség van, mert a temetésre és a temetőkre vonatkozóan eléggé megdöbbentő módon az elmúlt évtizedekben csak minisztertanácsi rendelet, kormányrendelet, minisztériumi, miniszteri rendelet, utasítás, határozat született, azaz törvény nem. A hosszú idő után végre az Országgyűlés által alkotott törvénynek ezért pontosnak, a jelent jól megfogalmazandónak, a jövőt kielégítően irányítónak kell lennie. A törvényjavaslatban megvannak az ehhez szükséges feltételek. Mindent el kell követnünk, hogy ezeket kibontsuk, nemzeti hagyományainkat és az európai szokásjogot egyébként követve, ekként követve a szabályozást.

Tisztelt Ház! "A temetés után vesd le a fájdalmad!" - idézték az Ószövetséget a buszkatasztrófában meghalt fiatalok, gyerekek temetésén, mert örökös gyászban nem lehet élni. Ám erre csak akkor van esélyünk, ha a temetés méltó volt a halotthoz és az élőhöz is. E törvényt ezért úgy kell létrehoznunk, hogy ezt az esélyt most ne szalasszuk el.

Köszönöm figyelmüket. (Taps.)

Forrás: parlament.hu