ROZGONYI ERNŐ (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor hónapokkal ezelőtt elolvastam ezt a beszámolót, többször is arra gondoltam, hogy vajon mi értelme van annak, hogy erről vitát vagy közös kiértékelést tartsunk, hiszen mindaz, ami ebben a jelentésben le van írva, tényként megtörtént a múltban, lezajlott, tulajdonképpen megváltoztathatatlan; ráadásul egy másik, más összetételű parlament, más kormány idején zajlott le mindez, és talán, reményeink szerint, egy másik gazdaságpolitika jegyében.

Aztán menet közben, meg az ismételt olvasás után rá kellett jönnöm, hogy azért ez a beszámoló mégiscsak érdekes lehet ma is, és talán a jövőre nézve is tartalmaz használható gondolatokat, ha nem is a közölt számoknál leragadva elemzünk, hanem általánosságban, a számok mögött megbúvó szándékok, gondolatok, törekvések fényében, és elsősorban a jövő aspektusából tárgyaljuk ezt a beszámolót.

Rá kellett azonban jönnöm arra, hogy az anyag bősége miatt igen nagy a veszélye az eltévelyedésnek, és egy ilyen felszólalás keretében egész egyszerűen nem lehet teljes körű kiértékelésre vállalkozni. Ezért végül is úgy döntöttem, hogy csak néhány, számomra és a frakcióm számára fontosnak tűnő dologról beszélek a következő néhány percben. Tény: én nem dicsérni jöttem; nem is agyagba döngölni, de nem dicsérni. Akkor vágjunk bele!

Most is, mint már annyiszor, szóvá kell tennem: nem tartom helyesnek, hogy minden folyamat elemzéséhez, nemzeti banki anyagokban, költségvetési anyagokban, állami anyagokban mindig mindent a GDP százalékában megadott mutatókban találunk. Ez lehet európai vagy akár az egész fejlett világban bevált módszer, de nem helyes az ilyen módon képzett mutatókat abszolutizálni hazai viszonyaink között.

Sokszor elmondtam, de el kell mondanom újból és újból: más a helyzet a Német Szövetségi Köztársaság esetében, és megint más a mi viszonyaink között. A németek ötven-egynéhány éve gazdaságukat tekintve egy szerves, mondhatni azonos trend mentén lényegében töretlen fejlődési utat jártak be. Így gazdasági elemzéseikhez használható mutatórendszer alakítható ki úgy, hogy az egyes jelenségeket és azok számszerű értékeit a GDP-re vetítve is vizsgálják. A nemzetközi összehasonlításokhoz is alkalmasak lehetnek az így képzett mutatók, mondjuk, Németország és Franciaország összehasonlítása esetén. Bár meg kell jegyeznem, hogy a tartósan homogén fejlődési pályán mozgó gazdaságok esetében is feltétlenül szükség van a GDP összetételének, illetőleg változásának vizsgálatára is, különben félrevezető következtetésekre kerülhet sor.

(17.10)

Ha itthon, magyar viszonyok között a GDP százalékában hasonlítgatunk, elemezgetünk mutatókat, akkor gyakorlatilag önmagunkat ámítjuk, önmagunkat csapjuk be vagy vezetjük félre adott esetekben, attól függően, hogy milyen mutatóról van szó.

Tudniillik, magyar viszonyok közt nem elég annak vizsgálata, hogy a növekedés koncentráltsága és szétterülése mit mutat, és hogyan viszonyulnak ezek az arányok egymáshoz. Nem elég gazdasági ágazatokra vagy tevékenységekre bontva megfigyelni a bruttó össztermék alakulását, hanem mindenekelőtt összességében és az említett aggregátumokban egyaránt azt kellene egyértelműen bemutatni, hogy a GDP növekedése, változása mennyiben a multinacionális cégek eredménye, hogyan alakul ez a mutató, ha csak a magyar vagy magyar többségi tulajdonban álló cégek, vállalkozások teljesítményének alakulását mutatjuk ki. Lényegében mindez a megállapítás áll az export-import alakulására is.

Aztán világosan látni kell, hogy nem ad mindenre választ a GDP alakulása, volumenének növekedése. Az sem mindegy ugyanis, hogy a magyar társadalom egészének mit ad a GDP növekedése, hogyan járul hozzá például a társadalmi összkiadások fedezéséhez, a nemzeti jövedelem növekedéséhez. Érdekes volna látni, hogyan is alakult ez a folyamat és például a nemzeti vagyon nagysága, mondjuk, az utóbbi 10-12 évben. Oly büszkék vagyunk arra, hogy milyen mértékben jön be a külföldi tőke az országba. Mély hallgatás övezi, hogy ezzel szinte párhuzamosan, egyidejűleg mennyi tőke kerül ki az országból. Erről sem ártana tudni vagy képet kapni. Legnagyobb sajnálatomra nem látok ilyen elemzéseket. Sokszor öncélú, kiagyalt mutatók teljesítése a külső, diktált feltételeknek mindenáron való megfelelés - ez lenne az egész gazdaságpolitikánk alapja? Vagy szeretnénk valami mást is elérni?

Tudom, a közös Európába való mielőbbi beágyazás kormányzati alapkérdés, ezért mindenre készek. Azt is tudom, ehhez ilyen mutatókban kifejezett mesterséges mércéknek kell többek között megfelelni, még akkor is, ha valójában maguk a tagállamok sem felelnek meg ezeknek. Csakhogy óhatatlanul eszembe jut, hogy a különféle mutatóknak való sikeres megfelelés még önmagában soha semmit nem oldott meg. Itt vagyunk egy páran idősebbek, gondolják csak végig, akik végigélték: 1968-ig az éppen akkor aktuális mutatóknak ragyogóan megfeleltünk. Igaz, ezek mennyiségi mutatók voltak, de lényegileg a maival azonosan abszolutizált mutatók voltak, és persze ezek a mutatványok ráadásul többnyire még hamisak is voltak, és talán ma is azok részben. Igaz, hogy arra is emlékeznünk kell, amit Rákosi elvtárs mondott ilyen ügyek kapcsán, gondoljanak csak arra, hogy "nem ehetjük meg a holnap aranytojást tojó tyúkot". Kérem, azóta is várja ez az ország az aranytojást, és ez így megy végig, végig. 1968 - micsoda új kihívás, mondtuk, óriási dolgok, de megint csak mutatókban kifejezett rendszereknek kellett megfelelnünk, és egyre lejjebb süllyedt ez az ország!

Tudomásul kell venni, és szembesülni kell azzal, hogy egy ország valódi gazdasági ereje, valódi gazdasági potenciálja nem mindig ítélhető meg helyesen azáltal, hogy eleget tesz-e nemzetközi mutatómércéknek vagy sem. Aztán amikor a sikeres exportnövekményről beszélünk - a beszámoló is a multik teljesítményéről vagy nagyrészt azok teljesítményéről beszél -, akkor eszembe jut: ilyesmivel áltatjuk magunkat, Magyarországnak kell bebizonyítania a világnak, hogy mondjuk, az Opel, az Audi egészen ügyes, versenyképes termék? Vagy hogy a Philips termékei eladhatók? Nevetséges, csak éppen nevetni nincs kedvünk, hiszen itt valahol a dolgok mélyén a bőrünkről van szó.

Mert mit is sugallnak ezek a dolgok? Találjuk fel a csőben a lyukat, propagáljuk az evidenciát, és közben csináljunk úgy, mintha mindez a mi eredményességünk lenne. Nem! Nekünk a saját termékeinket kellene tudnunk felvonultatni, mert csak ez a mi gazdasági eredményünk. Ellenkező esetben, higgyék el, a legelmaradottabb népek közé fogunk besorolni szép lassan, és az egész ország csak bérrabszolgák és munkanélküliek tömegéből, no meg egy 10 százalékos, elidegenedett, zsoldos elitből fog állni, miközben a Magyar Nemzeti Bank ragyogó mutatókkal büszkélkedhet majd. Egyébként ennyit a magyar gazdaság túlfűtöttségének kérdéséről.

Most akkor szólnék néhány szót a monetáris politikáról. A monetáris politika a pénzkínálat átgondolt ellenőrzése, és befolyásolása bizonyos gazdasági célok elérése érdekében. Mit ellenőriz, mit befolyásolhat a monetáris politika? A kamatlábakat, a devizaárfolyamokat, az árszínvonalat, illetőleg inflációt, deflációt és a pénzkibocsátást, vagyis a pénz mennyiségét. Alapvető célja azonban a gazdaságban zajló ingadozó, nem stabil folyamatok ellenére a pénzügyi stabilitás biztosítása, illetőleg ha a gazdaságot lényegében stabilnak tekintjük, akkor az arra való törekvés, hogy pénzügyi oldalról ne fenyegesse a gazdaságot destabilizáció. Ezzel egyben két nagy iskola álláspontjához is jutunk: az egyik felfogás a keynesi, a másik a monetarista álláspont. Világosan látni és tudni kell azonban, hogy ezen két állásponton belül és kívül is egyaránt igen sok nézet uralkodik vezető közgazdasági gondolkodók körében, és távolról sem egységes a ma tudománya a tekintetben, hogy a két alapálláspont és a számtalan egyéb vélemény közül mikor mit és hogyan célszerű felhasználni, alkalmazni, és főleg mit milyen súllyal kell kezelni a gazdaságpolitikában.

Mindezek előrebocsátása után idéznék két megállapítást a neves professzor, Meir Khon egyik művéből. A mű címe: Bank és pénzügyek, pénzügyi piacok. "A monetaristák úgy látják, hogy a gazdaság stabilizálását vagy finomhangolását szolgáló törekvések félreértésen alapulnak. Először is a gazdaság nem szorul segítségre. A keresleti oldali sokkhatások - mint például a beruházási kedv változásai - csekély hatást gyakorolnak a kiadásokra. Másodszor: a gazdaságpolitika hatásai hosszú és bizonytalan késedelemmel érvényesülnek a gazdaságban. A késleltetés miatt nem lehet pontosan meghatározni az időzítést, és a szükséges gazdaságpolitikai beavatkozás mértékét. A monetaristák nem hisznek abban, hogy átváltási viszony érvényesül az infláció és a munkanélküliség között. Hitük szerint a monetáris politika tulajdonképpeni feladata nem a kibocsátás, hanem az árszint stabilizálása."

Aztán kicsit később egy másik passzus - bocsássanak meg ezért, de ezt is idéznem kell szó szerint - a következő: "A pénzmennyiség stabil, hosszú távú növelésének monetáris politikáját viszont - legalábbis elvileg - könnyű megvalósítani. Feltételezve, ahogy a monetaristák is teszik, hogy a pénzmultiplikátor stabil vagy legalábbis előre jelezhető, mindössze annak biztosítására van szükség, hogy a monetáris bázis növekedési üteme összhangban legyen a pénzmennyiség kívánatos növekedési ütemével. Ha a pénzmultiplikátor konstans, akkor a pénzmennyiség 2 százalékos növekedéséhez a monetáris bázis 2 százalékos növekedése szükséges. Rendszeres, nyílt piaci vásárolások során könnyen elérhető a monetáris bázisnak a célkitűzésben szereplő növekedési üteme."

Úgy gondolom, hogy a Magyar Nemzeti Banknak ez évek óta egyik alapállása. Persze az anyag olvastán megszédül az ember, mi mindenről esik szó, de nyíltan bevallva, az anyagból kiderülően is 1997-ben és, mint tudjuk - hiszen megkaptuk az anyagot -, 1999-ben is a szolgált, kiemelt cél az árstabilitás irányába való fokozatos javulás elérése volna.

(17.20)

Ezért minden, és emellett természetesen sok egyéb is történik, ahogy ez szükségszerűen - sokszor feleslegesen - lenni szokott, de mindig minden a mutatóknak való megfelelés jegyében.

Aztán ehhez a kérdéshez tartozik tulajdonképpen a forint csúszóleértékelésének a kérdése is. Előre kell bocsátanom, ezt mint módszert nem Magyarországon találták ki, nem Surányi úr találta ki, ez a módszert ismert; ha úgy tetszik, minden jobb tankönyvben szerepel. Csakhogy ezt igen ritkán alkalmazzák, és ami a legfontosabb, mindig csak rövid időszakaszokban - és nem véletlenül. Nálunk ez egy évek óta folyó, előre meghirdetett gyakorlat, ami kizárólag az idegen befektetőknek előnyös majdnem minden ügylet kapcsán és a magyar érdekek ellenében. Ideje lenne már, hogy a már nem is annyira új kormány erre felfigyeljen.

Bizony meg lehet kérdezni, hogy ez a monetáris politika miben és mennyire hatékony. Egy dolog biztos, eszközrendszere és annak alapján megfogalmazott igényei szinte lehetetlenné teszik egy ésszerű, a nemzet egészének megfelelően előnyös és kiegyensúlyozott gazdaságpolitika, társadalompolitika kialakulását. És ez bizony igen nagy hiba! Az ember ugyanis hajlamos lenne azt a romantikus hitet táplálni, hogy a közgazdaság-tudomány egyik fundamentális feladata adott körülmények mellett és közepette az egész adott közösség számára a legjobb és legszélesebb körű fejlődési lehetőségek kialakításának biztonságos és egyben tudományos megalapozása. Csakhogy, ha ez csak a legkisebb mértékben is igaz, akkor tanulni ugyan mindenből lehet, de tudomásul kell venni: nem lehet kívülről kapott recepteket vakon alkalmazni, nem lehet öncélú vagy fontos mutatókhoz egyaránt görcsösen ragaszkodni, függetlenül a társadalom megoldatlan problémáitól; azaz lehet, de annak többnyire gyászos következményei vannak. Ezt is megtanulhattuk volna az elmúlt 50 év gyakorlatából.

Ugyanis, tisztelt "másság-szakértők", azt is tudomásul kell venni, hogy minden ország más, más helyzetben van, uniformizált megoldások nem vezetnek sehova sem. Az sem, ha ezért kívülről - ki tudja milyen érdekekből - vállveregetést is szoktunk kapni. Ugyancsak a romantika körébe fogják itt néhányan sorolni a következő gondolatot is. Ha van egy olyan gazdaságpolitikai koncepció, amely adott országban kielégíti a közgazdaság-tudomány említett alapcélját, és van olyan kormány, amelyik ebbe az irányba is végre el akar indulni, akkor kérem, a költségvetési politikának és a monetáris politikának minden eszközzel és összehangoltan ezt a gazdaságpolitikát kell szolgálnia. És ez, kérem - újból el kell mondanom -, nem esik mindig egybe a kívülről diktált mutatók teljesítésével vagy az arra való törekvéssel. Noha kétségtelen, elismerem, tudom, törekedni kell a legkisebb konfliktusok melletti megoldásokra. Mit jelent azonban ez az egész? Azt jelenti: nem a monetáris politikáé a primátus! És majd ha lesz olyan magyar kormány, amelyik erre rájön, és ennek alapján lépni is mer, akkor meggyőződésem, hogy ez a gyakorlat által is igazolt lesz.

Hölgyeim és Uraim! Az IMF, a Világbank szakértői tanácsai, utasításai, a monetarizmus eszköztárának elvakult, kizárólagos alkalmazása még egyetlenegy ország felemelkedéséhez sem járultak hozzá! De azt tudjuk mindnyájan, hogy katasztrofális folyamatokat már elindított, nem is egyet. A jegybank monetáris politikáját, egy kormány költségvetési politikáját természetesen igen fontos dolognak kell tartanunk. Megfelelő összhangjuk is alapkérdés. De a döntő kérdés az, hogy mit, milyen mértékben és milyen módon, kinek, kiknek az érdekében szolgálnak. Éppen a fontosságuk miatt sok tekintetben teljesen helytelen a parlamenti gyakorlatunk is. A demokrácia egyik döntő fontosságú megnyilvánulása ugyanis az, hogy alaposan és sokoldalúan informált képviselők vitatják meg, módosítják, alakítják az ország életét meghatározó törvényeket, határozatokat, az ország népének egészét érintő fontos ügyeket.

A költségvetést megtárgyaljuk, majd a végrehajtott költségvetést is számba vesszük. De az alapinformációk ismeretének szinte teljes hiánya mellett, és ez egy abszurdum! Nem számháborút kellene játszani, hanem célokat megfogalmazni, beágyazva egy hosszabb távú gazdaságpolitikai, társadalompolitikai koncepcióba, annak megvalósítható ütemébe; számon kérni a realizálódást, okulva az eltérésekből és annak okaiból. De ez nem működhet teljes körű informáltság nélkül. Így csak a lobbyérdekekért folyó számháború vívható, és ennek sok értelme nincs.

Miről is beszélek? Csak néhány példa, hölgyeim és uraim! Mivel 1997-ről van szó eredetileg, és mellesleg ma '99-et írunk, továbbra sem tudjuk, hogy tételesen mi volt a konkrét tartalma az 1750 milliárd forintos deviza- adósságcserének. De a költségvetés tárgyalása során az elképesztő kamatterhekkel szembesültünk, találkoztunk. Ha minden rendben van, világos és helyes, akkor mi olyan titkos ebben, hogy ezt azóta sem vizsgálhatta meg senki érdemben? Nem kapunk információt az adósságcsapda kialakulásáról, és arról, kiktől, kinek a felhatalmazása alapján, milyen kölcsönöket vettek fel, és azt mire költötték. Nem tudjuk tételesen még azt sem, hogy a jelenlegi külső-belső adósság miből áll, milyen tételekből áll! Én például még arra sem kaptam választ - immáron ötödször kérdezem meg -, hogy a társadalombiztosítási alapoknak kik a legnagyobb adósai, mióta, kiknek engedték el a tartozásait és miért. Hát 2-3 ember magántitkai adósságcsapdába süllyeszthetnek egy országot?! Hát hol itt a demokrácia?!

Órákat lehetne beszélni azokról az ügyekről, amelyekre nézve néhány féligazságon kívül egész egyszerűen nem jutunk információhoz. Hogyan dönthet ilyen körülmények között felelősen egy képviselő? Hit alapján? Tehát a költségvetés parlamenti vitájában is van mit kifogásolni! De az teljesen érthetetlen, hogy az ezzel kötelezően összhangban levő monetáris irányelveket tényként közlik az országgyűlési képviselőkkel, és nincs mód arra, hogy ezt megvitassuk. Egész egyszerűen érthetetlen számomra!

Hogyan tud a parlament eleget tenni a legalapvetőbb feladatának, ha ezt nem tárgyalják meg nyilvánosan? - a bevezetése előtt, természetesen. Sehogy! Akkor ez egy diktátum? - mármint a monetáris politika. A pénzügyminiszter és a jegybankelnök magánügye? Mi az oka ennek? A válasz többnyire körülbelül annyi, hogy csak, vagy még ennyi sem. Nem beszélnek arról, amit kellemetlennek tartanak. Egyre sűrűbben azonban az a válasz, hogy: ja, hát titkos ügyről van szó, banktitok, üzleti titok, minden titok. Csak sajnos a következmények nem azok, és a következményeket nem azoknak kell viselni, akik mindent titkosnak tekintenek.

A Magyar Nemzeti Bank esetében ehhez még csatlakozik a függetlenség hangoztatása. Sokszor feltettem már ezt a kérdést, ma újból felteszem: mitől független, kitől független a Magyar Nemzeti Bank? Mit is jelent ez a függetlenség? Mi ennek a tartalma?

És most engedjék meg, hogy újból Meir Khon professzor úr már említett művéből idézzek.

(17.30)

Igaz, az idézet az Egyesült Államokra vonatkozik, de azért látni fogják majd, illetve hallani fogják, hogy nagyon jól adaptálható a magyar viszonyokra. Mondanám az idézetet: "A FED jelenlegi függetlensége jó dolog-e vajon? Néhány közgazdász úgy véli, hogy nem. Naiv dolog volna úgy elképzelni a FED-et, hogy önzetlenül a közjó megvalósítására törekszik. A FED önös érdekekkel is rendelkező szakapparátus, amely nagyobb hatalom és presztízs elérésében érdekelt, és a közjóval szemben valószínűleg ezeket az érdekeket részesíti előnyben." Aztán pár sorral tovább, újból idézem: "Milton Friedman például hosszú ideje amellett érvel, hogy a FED-et nagyobb mértékben kell felelősségre vonhatóvá tenni intézkedéseiért. A FED céljait világosan meg kell fogalmazni, s teljesítményét annak megfelelően kell megítélni, hogy mennyire sikerül megvalósítani a szóban forgó célokat. Ha nem sikerül elérni a kitűzött célokat, akkor a kormányzókat el kell bocsátani. Friedman még azt is fölvetette, hogy a FED-et a kincstár hivatalává kellene tenni. Ilyen esetben a gazdaságpolitikai kritikáknak mindössze egyetlen címzettje lenne, a jelenlegi gyakorlat mellett a dolgok rosszra fordulásakor a FED és a kincstár egymásra háríthatja a felelősséget."

Milton Friedman egyébként a monetarizmus atyja, kedves képviselőtársaim, és a hazai liberálisok kedvenc Nobel-díjas közgazdásza, megfellebbezhetetlennek kikiáltott elméleti szakembere. Úgy gondolom azonban, hogy a Magyar Nemzeti Bank ellenőrizhetőségének kérdésében nekünk nincs szükségünk friedmanokra, enélkül is könnyen belátható: ha egyszer a következményeket viselnie kell a társadalomnak, akkor a Magyar Nemzeti Bank ellenőrzésének megszervezése a mi dolgunk, tisztelt képviselőtársaim, már csak a tulajdonos jogán is! A Magyar Igazság és Élet Pártja ehhez ragaszkodni fog.

Új, de kapcsolódó témaként kell elmondanom, hogy én tulajdonképpen nem csodálkozom a sorozatos bankcsődökön, brókercsődökön, az ebből eredő állandósult konszolidációs igényeken és nyomáson. Két oka is van ennek. Az egyik állami hatósági ellenőrzés hiányossága vagy ha úgy tetszik, csődje hazánkban és ehhez kapcsolódóan a Pénzügyminisztérium korábbi vezetésének rendkívül furcsa, szinte érthetetlen magatartása. Elképesztő az a lazaság, amit ezen a téren tapasztalhattunk. Itt senki nem felel semmiért, ha egyszer a hatalomban érzi magát? Gyökeres változásra van szükség!

A másik - és ezért kezdtem el erről beszélni - a Magyar Nemzeti Bank szerepe. Jó és általánosítható példa erre a Postabank-ügy, de akármelyik másik is. A helyzet kialakulásában a tőke és a megkövetelt tartalék szabályozása és aránya révén, valamint a leszámítolási ablak révén észre kell vennie a közelgő csődöt a Magyar Nemzeti Banknak és nemcsak pillanatnyi mentésben kell részt vennie, hanem azonnal és keményen kell fellépnie és jeleznie, hogy itt valami durva baj van. Ez azonban nem történt meg. De hogyan is lehetne ezt a Magyar Nemzeti Banktól megkövetelni vagy számon kérni? Hiszen látjuk, tudjuk, hogy a Magyar Nemzeti Bank még a saját cége körében sem képes idejében beavatkozni. Szomorú, de jellemző, egy újságcikkből kellett arról értesülni, hogy az MNB bécsi bankjának az újságcikk szerint 80 milliárdos vesztesége van - vagy több, ki tudja. A legszomorúbb az egészben az, hogy amikor a múlt héten a számvevőszéki bizottság tárgyalta az MNB helyzetét, akkor erről a témakörről nem vagy alig lehetett információt kapni, azt is csak úgy, hogy szigorúan titkosnak minősített anyagot kaptunk, amit zárt ülésen tárgyaltunk.

De, tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt képviselőtársaim, egy "a" betűt nem találtam az egész anyagban, ami indokolná a titkosítást. Természetesen a titkos anyagból nem idézhetek, mert titoksértést követek el. Nos, ezért az újságcikkhez kell fordulnom - ami egyébként ott le van írva, ezerszer inkább titkosnak lenne minősíthető -, és abból a következőket tudjuk meg: 1998. október 21-én e témakörben már folyt megbeszélés az Országgyűlés költségvetési bizottságában. Gondolom, ez is szigorúan titkos volt, mert én erről például nem tudok semmit, az újság viszont igen. Eszerint Surányi úr elmondta, a deficit hosszú időn keresztül halmozódott fel, és igyekeznek a veszteségek fedezetét a Magyar Nemzeti Bank mérlegében megteremteni. Kérem, ehhez tulajdonképpen kommentár sem kellene, de azért kommentáljuk! Ha a veszteség hosszú időn keresztül halmozódott fel és ezt a Magyar Nemzeti Bank vezetői is tudták, akkor vajon miért kellett megvárni, hogy az 5-10-20 milliárdos veszteség 80-100 vagy ki tudja, hány milliárdos vesztességgé dagadjon? Miért kellett megvárni azt, hogy ezt a céget most már az Úristen sem veszi meg, még ingyen sem kell senkinek?

Aztán, hogy a veszteség fedezetét a Nemzeti Bank mérlegében megteremtik. Már ugyan miből? Úgy, hogy közvetve vagy közvetlenül elszámolják a költségvetéssel mindnyájunk pénze terhére. De ezekhez az ügyekhez legalább két fél kell, az MNB elnöke és a pénzügyminiszter. Az 1750 milliárdos adósságcseréhez ugyancsak ez a két fél szükségeltetett. Hát mi ez? Vagy tán épp ezért ilyen titkos minden? Emlékezzenek csak vissza arra, hogy az első postabanki ostrom idején és közvetlenül utána miket nyilatkoztak! Gondoljanak Medgyessy úr nyilatkozataira! Az MNB elnökének nyilatkozatára! A pénzügyminiszter közigazgatási, politikai államtitkárainak a nyilatkozatára! Hogy minden rendben van, pillanatnyi dolgokról van itt szó, semmi probléma nincsen. Aztán később eljutottak odáig, hogy igen, azért pénzt kell kapnia a Postabanknak. Akkor kérdezték Medgyessy úrtól, hogy mi ez, újabb bankkonszolidáció? Azt mondta, annak nevezik, aminek akarják. Kell minősítenem ezeket a megjegyzéseket és mondatokat?

A folyamatos mellébeszélések, a titkok fátylával borított ügyek és féligazságok az egyik oldalon, a másik térfélen 10 millió ember pénze folyik ezernyi lyukon, de még kérdezni sem szabad, hogy hová, kikhez és miért. Vegyük tudomásul, higgyük el, mert a mutatók egyébként javulnak! Ez igen! A Magyar Igazság és Élet Pártja nem osztja ezt az álláspontot. A magyar népnek ugyanis elege van a folyamatos ködösítésből és örökös ígérgetésből és az örökös fizetésből is. Ezért a következőket javasoljuk:

Hivatott ellenőrző apparátus világítsa át az MNB több évet átfogó gazdálkodását, és a jelentést tárgyalja meg a parlament. Az MNB gazdálkodását és egyéb bankfunkcióit, amelyet a jelenlegi jogszabályok is az Országgyűlés ellenőrzési hatáskörébe utalnak, rendszeresen ellenőrizze az Állami Számvevőszék, és a jelentéseket a képviselők tárgyalják meg. Ennek feltételeit haladéktalanul meg kell teremteni. Meg kell vizsgálni a hatósági felügyeletek működését és haladéktalanul meg kell szervezni, jogszabályilag megalapozni a folyamatos és hatékony ellenőrzést, és ezt számon is kell kérni.

A Magyar Nemzeti Bank éves monetáris irányelveit a költségvetés irányelveivel együtt a vonatkozó évet megelőzően tárgyalja meg az Országgyűlés. Ennek keretében azt is vizsgálni kell, hogy a nemzet érdekei, a kormány meghirdetett gazdasági és társadalompolitikai törekvései hogyan kapnak támogatást a monetáris politikán és a költségvetésen keresztül, hol, milyen természetű akadályok lebontására kell törekedni a siker érdekében. Vizsgálja meg az ÁSZ az 1750 milliárd forintos deviza-adósságcserét tartalmilag is, az összetétel valamennyi elemét részleteiben és jelentését tárgyalja meg az Országgyűlés! Gondoskodjék a kormány arról, hogy a statisztikai adatszolgáltatás terjedjen ki a multinacionális cégek teljesítménye nélküli mutatók bemutatására, feldolgozására, közlésére!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Képviselőtársaim! Mindezek után itt van ez a bizonyos országgyűlési határozati javaslat, az Országgyűlés gazdasági bizottságának elnöke írta alá, amivel én és mi, a Magyar Igazság és Élet Pártjának képviselői nem tudunk mit kezdeni. Remélem, az elmondottak után önök se látják ilyen felhőtlennek a világot!

(17.40)

Hozzá szeretném tenni, és ezt mindenképpen hangsúlyoznom kell, a Magyar Igazság és Élet Pártját, személy szerint engem, semmilyen személyes indulat, egyéni érdek, elfogultság nem fűt. Éppen az objektivitás, a demokratikus véleményalkotás követeli meg az átláthatóságot, a törvényes rendet, az ellenőrizhetőséget. És ugye, bennünket azért küldtek ide, hogy ennek a legjobb tudásunkkal eleget tegyünk; ezt szeretnénk. És ha idáig el is jutunk, akkor szabadultunk majd meg, akkor mondhatjuk, hogy megszabadultunk az 50 éve belénk rögződött hibás reflexeinktől, akkor esik majd le a hályog a szemünkről, addig csak Kosztolányi Dezső kis verse szerint vagyunk hivatalnokok, idézem: "Öreges a baktatása, a kezében aktatáska, olyan mint egy vak tatácska." Mi lássuk fától az erdőt is! Köszönöm szíves türelmüket. (Taps a MIÉP padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu