DR. KIS ZOLTÁN (SZDSZ): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Kísért a múlt; ma már harmadik alkalommal tárgyalunk olyan törvényt, amely a korábbi jogi szabályozás anomáliáit próbálja meg rendezni, és bizony a bonyolultságból nehezen jövünk ki. Nem titok, hogy az 1993. évi II. törvény politikai alku eredményeként jött létre, amikor a 36-os Kisgazdapárt és az akkori kormányzó párt, a Magyar Demokrata Fórum 1992. december 28-án a költségvetés elfogadása kapcsán még erőteljes huzavonát folytatott, hogy hogyan és mi módon történjen azoknak a földeknek a kiadása, amely korábban szövetkezeti közös használatban részaránytulajdonként volt megjelölve.

Nem is az jelentett gondot, hogy mi lesz azokkal a földekkel, amiket valamikor bevittek oda és nyilvánvalóan még mindig a tag nevén van, de annak önálló helyrajzi száma, önálló megjelenítése, bejegyzése a korábbi szabályok szerint nem volt megoldható, hanem az, hogy akinek nem volt földje, azért annak is kellene valamit adni, mert végül is csak szövetkezeti tag volt a szerencsétlen.

Akkor sem helyeseltem ezt a dolgot, a mai napig sem helyeslem, mert az élet úgy hozta, hogy azok is kaptak földet, ingyen kaptak földet, akiknek nem nagyon volt közük a földhöz, sőt most sincs közük hozzá, mert abból a szövetkezetből már réges-rég elmentek, ott effektív munkát nem végeznek, de joggal tarthatnak igényt a részaránytulajdon megszerzésére, mert a nevesítés szabályai szerint ez nekik törvényadta joguk.

Ez az egész rendszer egy laikus földkiadó rendszert feltételezett, hogy a tulajdonostársak egymás között majd elrendezik és kiadják a földet. Ezek voltak az úgynevezett földkiadó bizottságok, amelyeknek a munkája addig volt hatékony és eredményes - tisztelet a kivételnek, mert vannak kivételek, de sajnos meg kell állapítani, hogy nagy számban addig volt hatékony -, amíg a saját köreikhez tartozó földek kiadásáról nem gondoskodtak, aztán szépen elhaltak, nem dolgoztak. S eljött az 1994-es kormányváltás, amikor egy óriási káoszt örökölve ott álltunk, hogy 1700 földkiadó bizottság gyakorlatilag nem is működött, nem is csinált semmit. Aztán volt egypár, amelyik rendesen leadta az anyagot.

Jött a törvénymódosítás, ahol az volt a kérdés, hogy mit csináljunk egy eredendően elhibázott törvénnyel, ami már eleve egy rossz eljárási vonalra tereli ezeket a földkiadó bizottságokat, nem is látta el őket megfelelő szakértelemmel, nem ösztönözte arra, hogy ez a rendszer működjön. Hányszor szólaltak fel a parlamentben olyan képviselők, akik ezekkel a problémákkal találkoztak, hogy tessenek már valamit csinálni, mert a földkiadó bizottságok képtelenek arra, hogy megfelelő határozatokat hozzanak! Az előttem felszólaló kisgazda képviselő asszony ezt végigélte, végigcsinálta mint a földhivatal vezetője - egyébként példásan, ezt meg kell mondjam, mert annak idején közvetetten ugyan, de főnöke voltam; nem akarom dicsérni, mert esetleg a frakciójával problémája lehet, de tényleg példaértékű volt a munkájuk -, látta a gyakorlatban, hogy mi történik, s jöttek a módosító indítványok.

Ennél a törvénynél nem lehet azt mondani, hogy az előző kormány tétlen volt - minden évben egy-két módosítót beadtunk. Kerestük a módját, hogyan lehetne megoldani. Igazából persze nem lehet, mert ha valami már kényszerpályán van, ott az élet mindig produkál valamit, ahhoz igazodni kell, de koncepciójában nem lehetett megváltoztatni, hiszen korábban kiosztott tulajdonjogra utólagosan nem lehet azt mondani, hogy na, barátaim, itt lezártuk, most vissza, és csinálunk egy új rendszert. Tehát azon az úton kellett menni, még akkor is, ha az rossz volt.

Ekkor jött az, hogy az FM-hivatalok fogják eldönteni azokat az ügyeket, ahol vita van. Milyen ügyekben volt vita? Olyan ügyekben, ahol maguk az érintettek sem tudtak megegyezni, illetve a földkiadó bizottság gyakorlatilag már nem működött, nem csinált semmit.

Sokszor mondják: mi az, hogy sorsolás?! Elmondtuk ebben a Házban, hogy ha azok, akiknek a tulajdonáról szó van, nem tudnak megállapodni, akkor milyen szempontrendszert vegyen már figyelembe az a szerencsétlen FM-hivatal?! Itt jön majd a sorsolás! Ezzel próbáltuk rávenni őket, hogy ahol még újra lehet alakítani ezeket a földkiadó bizottságokat, kíséreljék meg; erre volt egy határidő is adva. Volt egypár helyen, ahol tényleg összeálltak, mert mégis jobb, ha ők osztják el egymás között a földet, mint az, amikor egyezségi kísérlet van, nem jött létre?, no, nem baj, gyerekek, be a kalapba a neveket, ki lesznek húzva - és mindenki rosszul fog járni, garantáljuk! S ebbe még olyan rosszindulatú emberek is bejöttek, akik egy-egy táblába 500 meg 600 négyzetméternek megfelelő aranykorona-értékkel másztak be, hogy mekkora érték lesz majd az, ha ezek a szerencsétlen gazdálkodók szeretnének életképes birtokot kialakítani, akkor az ő kis semmi része fölértékelődik, és majd ő fog diktálni, hogy kinek mennyiért adja át a részét ahhoz, hogy ott a tulajdonközösség megszüntethető legyen.

Ezzel a problémával végigértünk. Sajnos van egy gyanúm - bármennyire is jó szándékú ez a javaslat -, hogy megérjük meg ennek a törvénynek egy-két módosítását, mire véget érünk. Nem kötök rá fogadást, de sajnos benne van a kalapban, még akkor is, ha az ügyeknek több mint 70 százaléka rendezett. Amik viszont hátravannak, azok olyan egyedi ügyek, amire normatív szabályozást szinte nem is lehet adni, mert akkor mást se csinálnánk, mint mindennap összejönnénk, és adott esetre próbálnánk meg törvénymódosítást megalkotni. Ez pedig nem járható út! Ebben a kényszerhelyzetben nyilván hozzá kell nyúlni, csinálni kell egy módosítást, és akkor látszik, hogy igyekszik megfelelni azoknak a feltételeknek, amit az élet követel, de még az egyszerűsített szabályok is olyan bonyolultak, hogy ha ebbe valaki tényleg egy önálló birtok irányában indul el, akkor a földmérőt, az ügyvédet, a titkárnőt már most fel kell hogy fogadja, mert anélkül nem megy, bármennyire is... Ismerve a 10. számú polgári kollégiumi állásfoglalást, azt mondom, a legjobb jó szándék ellenére sem lesz sokkal könnyebb ennek a helyzete, mintha a bíróságon szórakozna azzal a 20-25 tulajdonostársával, akiktől meg akar szabadulni. Mert itt kényszerjobbágyság jött létre azzal, amikor ezeket az embereket így összepakolva egy táblába betette. Innen szabadulni, ember legyen a talpán, aki meg tudja tenni!

Az előző ciklusban volt erre egy kísérlet, Orosz Sándor képviselőtársunk adott be egy képviselői indítványt, amely a földhasznosító közösségeket próbálta szabályozni önálló jogi kategóriaként, mely azt mondja, hogy a társasházakhoz hasonló, analóg módon ezt az eljárást leegyszerűsíti. Akkor összeült az alkotmányügyi bizottság és megállapította, hogy ez nem fér bele az alkotmányossági keretekbe, mert a polgári törvénykönyvtől eltérő tulajdonközösségi megszüntetés még a föld vonatkozásában sem járható út. Így - bármennyire is fájó volt - Orosz Sándornak ezt vissza kellett vonnia.

Most hasonló a konstrukció - remélem, az alkotmányjogászok ebbe nem fognak belekötni -, csak egy kicsit bonyolultabb, mert itt különböző játékszabályoknak kell megfelelni ahhoz, hogy a tulajdonostársak dönthessenek. Orosz Sándor azt kezdte volna - nem vagyok a fogadott ügyvédje -, hogy egyszer s mindenkorra eldöntik, hogy ha abból a társaságból valaki ki akar szállni, az milyen szabályokkal történhet. Van egy alapító okirat, és onnantól nincs földmérő, közösség, gyűlés, kétharmad meg feles stb.; egyszer megalkották a szabályt, ha valaki bejelenti, hogy ki akar menni, akkor a szabály alapján kimérnek neki a nagy fától keletre 200 métert, az mehet kifelé - és a sorrend így megy tovább a többiek irányába. Ez nem volt járható út, s most jön ez a másik, ami - még egyszer hangsúlyozom -, nem könnyebb. A szándékot jóindulatúnak, előremutatónak tekintem, de az eljárási mód bizony bonyolult.

(21.50)

A megfogalmazással meg csak annyi problémám van - lehet, hogy a szellemi képességeim nem érik el az átlagemberét -, hogy kétszer-háromszor el kell olvasni egy szakaszt, mire kezdem érteni, hogy ez mit is akar mondani. Akiknek ez szól majd, azoknak lehet, hogy könnyebben megy az olvasás, de elképzelhető, hogy bizonyos esetekben nehezebb lesz.

A részletekre térve: az 1. §, amit itt megfogalmaz a törvény, nyilvánvalóan olyan településekre vonatkozik, ahol már a játékszabályoknak megfelelően leosztották, de van, ahol még nem sikerült ezt megoldani, annak ne kelljen várni a többire. Megnyugtatásul közlöm, ez már benn volt az Országgyűlés előtt, ennek tárgyalására azért nem került sor, mert közben az Országgyűlés új Országgyűléssé alakult, és azok a benyújtott törvények nyilván nem jöttek át ide, ehhez a parlamenthez, a kormány ezt így hozta át. Tehát az 1. §-sal, hogy úgy mondjam, jogfolytonosan semmi gondunk, problémánk nincs, él, működjön.

A 2. §-nál ez az aranykorona-hiány és ez a 3000 forintos állami kártalanítás annyiban zavaró, hogy miért akarjuk ismételten megnyitni ezt a folyamatot, miért akarunk olyanoknak kedvezményt adni, akik ilyen-olyan okok miatt, de nem éltek azzal a jogukkal, amelyre jogvesztő határidő volt egyébként az eredeti törvényben is, hogy bejelentsék az igényüket, hogy márpedig nekik kell a részarány-tulajdonú föld itt vagy ott, elmennek a földkiadó bizottságba, és bejelentik. Akik nem jelentették be - ide van írva -, akik igényüket határidőben nem nyújtották be, vagy igényüket rajtuk kívül álló okból nem elégítették ki, azok megkaphatják a 3000 forintos kártalanítást.

Azt még értem, hogy aki önhibáján kívül nem kaphatta meg, annak már nem volt, az stimmt, de aki nem nyújtotta be az igényét, elveszítette a korábbi törvény szerint jogvesztő hatállyal ezt az igényt, most annak azt mondjuk, hogy gyere. Honnan tudjuk, hogy mennyien fognak jönni? Egyszer már a kárpótlási törvénynél csináltunk ilyet, még az előző kormány idején, amikor a kárpótlási hivatal vezetője azt mondta, hogy 20-30 ezer igénylőre lehet esetleg számítani, akik nem tudták beadni az igényüket; 200 ezer lett belőle, és ez még a mai napig sincs mindegyikük ügye elintézve. Tehát az ilyen újramegnyitásoknak van egy ilyen nehezen tervezhető vonzata is, amire azt mondják az érintettek, hogy hoppá, ha ilyen mód van, sőt ezt még felhívásban közzé is teszik, akkor ez talált pénz, gyerekek, menjünk, adjuk be az igényünket, és akkor az a 300 millió forint, amit utólag megkaptunk a gazdaságossági számítás keretében, elképzelhető, hogy ezt nem fogja fedezni. Tehát én ezt nem látom járható dolognak.

Ami a másik dolog, és itt szó volt róla, a különböző műtárgyak. Hogy miket produkál az élet, elmondom az adácsi példát, mert így este hátha fölébredünk tőle egy kicsikét. Adácson a termelőszövetkezet használatában lévő, korábban mezőgazdasági művelésű területen valamikor a '60-as években víztározót létesítettek. E víztározó létesítésének elfelejtették - abban az időben nem is volt ez olyan nagy ügy - a jogi procedúráját végigvinni, tehát se kisajátítás, se művelésiág-váltás, semmi. Megépült a kisgát, földuzzasztották a tavat, nagyszerű horgásztó alakult ott ki, amit használt az akkori Vasutas Horgászegyesület a szövetkezettel kötött megállapodás alapján, fillérekért.

Eljött az idő - kié is ez a víz? Kiderült, hogy ez a víz nem a szövetkezeté, de a tulajdonosok sincsenek meg, mert még nem nevesítették le. Most itt lesz az alkalom, hogy a részarány-tulajdonosokat beengedjük ebbe a halastóba. A horgászok már kezdenek idegesek lenni, hogy ki fogja nekik megtéríteni azt a telepítési költséget, amit 25 év alatt oda invesztáltak, azt a környezetkímélő technológiát, amit alkalmaznak - infrastruktúra s a többi, amit kiépítettek -, tehát egy csomó pénzük benne van. Képzeljék el, hogy ezt majd meg fogja kapni mondjuk 30-40 részarány-tulajdonos, mert a mai napig is ennek az ingatlan-nyilvántartásba nincs bejegyezve az a jogi státusza, ami ezt forgalomképtelenné tenné, és amire vonatkozóan bizony itt az állami vagy az önkormányzati tulajdon megjelenhetne.

Azt gondolom, hogy ezeknél a halastavaknál, árkoknál és egyéb olyan műtárgyaknál, amelyek effektíve mezőgazdasági művelésre tényleg nem alkalmasak, szerencsésebb lenne egy generális módosítással az önkormányzati tulajdonost megállapítani, és az önkormányzat majd rendezi. Eddig nem volt fontos senkinek, csak most akarnak rászaladni, amikor az értéket látják benne - ez megint csak elég komoly feszültségeket és egyéb problémákat keletkeztet a jövőre nézve.

A közös tulajdon megszüntetésének szabályairól szóltam, ezt nem kívánom megismételni. Sikert kívánok annak, aki ebbe a játékba, ebbe az utcába elindul - kényszerből elindul -, és remélem, hogy egy-két éven belül sikerül is majd neki a saját tulajdonát kiméretni. Itt nem a kormányt kell korholni, szó nincs erről. Itt azt az eredendő törvényt lehet csak elmarasztalni, amely '93 óta görgeti maga előtt ezt a problémát.

Még egyszer összefoglalva, egy eredetileg sem szerencsés - és akkor nagyon finom kifejezést használtam - törvénynek jó megoldási módozatait még a legjobb szándék mellett sem lehet produkálni, és ez a módosítás sem tud ennek megfelelni, de nyilvánvalóan ez nem attól van, hogy az előterjesztő szándéka ne lett volna helyeselhető.

Én akkor optimista vagyok, ahogy a képviselő asszonyra nézek (Koppánné dr. Kertész Margit felé néz.), mert ő azt mondja, hogy nem lesz több módosítás, és ez alapján biztosan valamennyi részarány-tulajdonos megkapja a földjét. Isten adja! Köszönöm szépen. (Taps.)

Forrás: parlament.hu