DR. FENYVESSY ZOLTÁN (MIÉP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Legfőbb Ügyész Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Talán meglepő lesz, de az ügyészség 1997-es működéséről szóló beszámolójának az ürügyén én erről a beszámolóról szeretnék szólni - ennyiben eltérnék a korábbiaktól.

Mondhatnám, hogy megtörve bár, de késve nem kaptuk kézhez a legfőbb ügyész úrnak az ügyészség 1997-es tevékenységéről szóló beszámolóját. A késésért természetesen nem hibáztatom annak készítőjét, hiszen látjuk az anyagból, hogy ő már tavaly májusban elkészítette azt. Hogy mégis csaknem tízhónapos késéssel, a tárgyévet követően pedig jóval több mint egy évvel került a parlament elé, az már más kérdés, és nem az ő hibája. De most legalább idekerült, mert mint az anyagból kiderül, az előző ciklus éveiben egyszer sem került a legfőbb ügyészi éves beszámoló a parlament elé, mivel az ország akkori vezetői nem tartották fontosnak, hogy az ügyészség működését négy év alatt akár csak egyszer is ilyen szinten megvitassák, és nem terjesztették azt elő. A miértre a választ csak ők tudhatják. Mivel számomra ez az első legfőbb ügyészi beszámoló, amellyel találkozom, ezért azt a korábbiakkal összehasonlítani nem állt módomban, így legalább azok nem befolyásolnak a véleményalkotásomban. Ami pedig magát az anyagot illeti, ennyi idő elteltével olyan következtetéseket már aligha lehet belőle levonni, hogy mit kellene a következő évben másként csinálni, hiszen már az a következő év is elmúlt. Néhány időtálló kérdés azonban megmaradt.

A jelentés 23. oldalán a Legfőbb Ügyészség és a Katonai Főügyészség vizsgálatai alapján megállapítást nyert, hogy "Kényszerintézkedések elrendelésére az esetek túlnyomó többségében törvényesen került sor". Megnyugtató számomra ez a "túlnyomó többségében" törvényes kényszerintézkedés-elrendelés, de rögtön következik a "túlnyomó többség" kifejezésből, hogy nem minden esetben így történt. Innentől kezdve engem nem a túlnyomó többséghez tartozó esetek érdekelnek, hanem amelyek kívül esnek ezen a körön, amikor is törvénytelenül rendelték el a kényszerítő eszközök alkalmazását.

Már az alkotmány- és igazságügyi bizottsági ülésen is megkérdeztem a legfőbb ügyész urat, hogy mi lett a következménye ezeknek a törvénytelenül elrendelt kényszerítő intézkedéseknek, de ott nem kaptam erre választ, ezért újra felteszem ezt a kérdést, hátha most több szerencsém lesz a választ illetően.

Ugyanebben a fejezetben egy kicsit később, a 24-25. oldalon olvashatjuk, hogy a Legfőbb Ügyészség milyen jogalkotási kezdeményezéseket tett a Belügyminisztériumnál és az Igazságügyi Minisztériumnál. A bizottsági ülésen arra is rákérdeztem, hogy ezekből a kezdeményezésekből mi valósult meg. Ott azt a választ kaptam a legfőbb ügyész úrtól, hogy nincs tudomása ilyen intézkedésekről. Tegnap azonban kaptam tőle egy anyagot, amelyben az érintett tárcák által megtett intézkedésekről ad tájékoztatást. Bár abban 1996-os intézkedés is szerepel, amelyet nyilván nem az egy évvel későbbi vizsgálat során feltárt hiányosságok miatt hoztak a tárgyévet megelőzően, de összességében örömmel olvastam, hogy a vizsgálat óta eltelt időben a Legfőbb Ügyészség folyamatos törvényességi ellenőrzései során a korábban feltárt hibák ismétlődését már nem tapasztalták. A gyors tájékoztatást ezúton is köszönöm.

Gondolom, hogy valami ilyesféle tájékoztatást kellett volna kapnia a legfőbb ügyész úrnak is az érintett minisztériumok vezetőitől még annak idején. Hogy a bizottsági ülésen a legfőbb ügyész úr nem tudott választ adni a kérdéseimre, arra enged következtetni, hogy ezeket a tájékoztatásokat ő sem kapta meg, tehát az intézkedések megtétele után az intézkedők ezt elmulasztották, ami elég sajátos és elég sajnálatos.

A jelentés szerint néhány esetben pedagógus, nevelő ellen a tanítványaikkal szemben tanúsított pedofil jellegű magatartásuk miatt került sor vádemelésre. Nagyon helyes, hiszen ez az egyik legvisszataszítóbb bűncselekmény. De felmerül a kérdés, hogy mi a következménye annak, ha tegyük fel, az ügyész megfelelő bizonyítékok nélkül, nyilvánvalóan alaptalanul emel vádat pedofília miatt pedagógus ellen, lejáratva őt a környezete előtt, kirúgatva az állásából. Amikor az így megvádolt pedagógust első fokon felmentik ezen ocsmány vád alól, azt továbbra is minden alap nélkül az ügyész megfellebbezi. S amikor a pedagógust másodfokon is, jogerősen felmentik, akkor ismét, immár egy másik hasonló ügyet indít, ugyancsak megfelelő rendőrségi bizonyítékok nélkül emel vádat ugyanazon pedagógus ellen. Amikor pedig az ügyek híre eljut a legfőbb ügyészig, tegyük fel, hogy még őt is félrevezeti az érintett ügyész a valótlanságoktól hemzsegő iratában. Ügyésznek kell lenni a talpán, aki ilyen valószínűtlen dolgokat meg mer esetleg tenni; de naponta tapasztalhatjuk, hogy manapság a legvalószínűtlenebb dolgok is előfordulhatnak. Ennek alapján felmerül, hogy talán nem is olyan biztos, hogy ügyésznek kell lenni annak, aki esetleg sorozatosan alaptalanul vádolja ugyanazt a személyt az egyik legocsmányabb bűncselekménnyel.

Az imént rákérdeztem, hogy mi a következménye a törvénytelenül elrendelt kényszerítő intézkedéseknek. Most azt kell kérdeznem, hogy van-e, lehet-e következménye a sorozatosan alaptalannak bizonyuló vádat emelő ügyész ilyen többszörösen is káros, az ügyészség intézményét is lejárató, az ártatlanul meghurcoltaknak pedig felmérhetetlen erkölcsi és jelentős anyagi kárt is okozó magatartásának, ha ilyen előfordulna. Ilyesmi abban az 5,4 százalékban fordulhat elő, ami a 94,6 százalékos váderedményesség felett van. Az említett eredményesség tehát valóban impozáns, de az alaptalannak bizonyult eljárásban meghurcoltat aligha vigasztalhatja, hogy éppen ő esett az 5,4 százalékba, nincs tehát mit tenni.

A legfőbb ügyész úr a beszámolójában említette, hogy nem szeretne olyan országban élni, amelyben 100 százalékos a váderedményesség, hiszen az az ügyészség függetlenségét fenyegetné, mivel természetes, hogy az ügyész és a bíró olykor-olykor másként értékelnek bizonyos helyzeteket. Ezzel tökéletesen egyetértek, de úgy vélem, meg kellene azt vizsgálni, hogy nem ugyanazon ügyésznél fordul-e elő többször ilyesmi, mert ha igen, akkor ott valami gond lehet.

A jelentés mellékleteiből kiolvasható, hogy az ügyészség elég jelentős fiatalításon ment keresztül. Ez egy örvendetes jelenség. Személyes tapasztalataim alapján pedig úgy tűnik, hogy az ügyészség még nem nőiesedett el úgy, mint a bíróság. Nem tudom, hogy az-e az oka, hogy az ügyésszel szemben talán nagyobb a társadalmi elvárás a kérgesszívűségre, mint a bíróknál - vagy talán más oka is van? Bár a folyamat a bemutatott statisztika alapján itt is megfigyelhető.

Szívesen olvastam volna a mellékletek között nemzetközi összehasonlítást is, mert akkor lenne viszonyítási alap, és nem önmagában kellene az előterjesztést vizsgálni, bár így is nagyon hasznos. De szívesen láttam volna például az ügyészek számát a lakosságszámhoz viszonyítva más országokban, vagy az ügyészek számát a bűncselekményekhez viszonyítva, vagy más államok váderedményességét és sorolhatnám.

(12.40)

A bizottsági meghallgatás során már jeleztem, hogy a jelentés számomra kissé terjengősnek tűnik a sok jogszabályi idézettel és a sok rendőrségi statisztikával, de persze azt is el tudom fogadni, hogy a legfőbb ügyész úr azért tartotta szükségesnek a sok jogszabályi idézetet, mert a jelentés nemcsak jogászok, hanem az egész Országgyűlés számára készült.

Összességében: a legfőbb ügyész úr jelentését az ügyészség 1997. évi tevékenységéről igen alaposnak, részletesnek tartjuk, amely jó áttekintést ad a vizsgált év tevékenységéről, amely azonban a fentiek szerint néhány további kérdést is felvet, de bízunk e kérdések megnyugtató megoldásában.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a MIÉP padsoraiban.)

Forrás: parlament.hu